Lassan itthagynak az emlékeim, fáradok, agyam kiszáradt tómeder, elkopok, zörgő gépezet vagyok, az elmúlás-tudat cövekként földbe ver.
Egyre sötétülő álomképet látok, véremben cukor ég és az elmúlás, hol vagytok ifjúkori álmok? Hol van a hevület, hol van a lázadás?
Már azt is feledem, tegnap mit is ettem, ereim falában zsákszámra gyűl a mész, ám ahogy a napos, bágyadt őszbe fekszem, úgy érzem semmi baj, nincsen semmi vész:
míg melegít a Nap, míg szédűlnek a lányok, míg jó a bor, míg enyhe az idő, fene bánja múló emlékeim árját, ha langyos ősszel is van tele a tüdő.
|