Maroknyi semmiből faraglak,
görcsös óhajok tartják késemet.
Régről közös titkaink vannak,
s együtt kiássuk azt, mit más temet.

Harang zúg, és a templom ablak
szent zászlókat lengetve integet.
Galamb búg: hangja fény a vaknak,
s könnyezve ámul az, ki még szeret.

Olcsón adok hitelt magamnak,
s megvámolom a képzelgésemet.
Szememnek szó, lelkemnek abrak,
s a kényszer korcs szülöttje rám nevet.