Az est leszállt, s a fák alatt a kőszobornál, ahonnét édes illatot hord szét a szél, s ahol nyilával Ámor is gyakorta kószál, egy ifjú lány zokog, s a bokrokhoz beszél.
Imént könyörgött, most újfent jajongva átkoz, s a két keze alélt virágot fojtogat. Majd gúnyolódik: tegnap mint ölelt magához, s mint szórt elém szavakból ábránd-szirmokat.
Elmúlt az óra, érti, minden könny hiába. Indulni készül, ingerülten túr hajába, a lába úgy sajog, cserélne bárkivel.
Pironkodik, mikor arcába néz az utca, pedig ma még, a holnap titkát Ő se tudja: az ing alatt már két törött szívet cipel.
|