Kakas szavára ébredek,
tücsök zenére alszom,
hegyek között megélt telek
fagyától ősz a bajszom.
Az ember számol, méreget,
az elme meg csak tompul,
elnézem itt a kék eget
s hunyorgok átkozottul.
A balkonokról csüng a nyár,
erdőben jár a felhő,
az asszonyoknál telt kosár,
a tónál hűs a szellő.
Az út, az mégsem színarany,
sokszor sebezte talpam.
A névelőknek súlya van,
mások nevettek rajtam.
Az ördög, nézd csak, itt se szent,
a fénnyel jár az árnyék,
a nincs szintén nemet jelent,
ha csak csodákra várnék!
Gyakorta érzem: kész, elég,
s nyomaszt is egyre jobban,
e létben rejlő szörnyűség:
éhezni jóllakottan.
 |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
