Éger tobozokat ropogtat a Föld,
csóka vár a csendben remélem, kikölt,
tojáshéj a hajam, meszes az eszem,
sárgája a szívem, eget átrendezem.
A paripám pipál, izzadom parazsát,
barackvirág szirmok ölelik át hasát,
kemény pata alatt, patkó az oltalom,
madárszív aorták tágulnak a havon.
Billen a jobb karom, könnyű por a jó,
balban igám feszül: vén teherhajó,
árva gyereksírás kopog át a lyukon,
eseményhorizont: néma szavú rokon.
Megvakult fényeket szavaim vezetnek,
zárt ajkak szavalva megelevenednek,
papír lepke léptek, lopakodva szöknek,
kőszén denevérek szikrákat köhögnek.
Szürke gém folyómban halaimat lesi,
ismer ős szemével, ismerőst keresi,
rideg tölgy rögei hideg kőre esnek,
langyos vizelettel oldott, alvadt nyelvek.
Kényszerű hullámok a Holt-tenger vizén,
nappal sót szitálok, az éjnek közepén,
prizmám minden szilánk, nyalják ideg lovak,
feszítem felajzva s már megoldottalak.
Pásztorbotok pikkelyt ejtenek a Földre,
áldott asszonykezek megkötnek belőle,
fehérarany zsákom zsinegét elosztom,
hattyútollgyöngyökkel is körbeakasztom.
2018.10.02. Szombathely
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
