Kőrózsa szirmai ropognak, a merevség illatot bont,
tömör láva leveledben kihűlt, ős csillag csont.
Lassúdad, ólmos idejében fehérlik a múlt,
együgyű zizzenése kemény szügyébe vonult.
Makacs repedésbe port szült a gyökeret-verő-fény,
gyerek nevetés a meglátás súlyán görbülő remény.
Gurba vetületbe ölti nyelvem a termetes perc,
mi szúként perceg életem tábláit írva e nyers
életfa húsba. Szavaim kúsznak, kukac írnokok
pergetik porát a létnek, szájukon át sepernek okok,
melyeken ős rokonok konok jajveszékelése
szemembe szörnyed, mint gyilkosok saját kése.
Vonuljatok tova véső tekervények! Rohanva tétova,
futó éhségetektől nem félek én már soha!
Megosztom veletek évgyűrűim ízeit, rostját
s én felolvasom szememre terülő lapjaim rovását,
mit felróttam magamnak, rónáimmá tágult életteremként,
mint hideg bádog robot botorkáltam, kezemben igényt
tartva tereltem tévedésim nyáját legelni
szikes talajra. Megbotoz a Szó. Aszó hőbe nyelni
menj te néma! Talpamon a só, mi vízből izzó,
hideg vonzalom. Kénköves kényelem lebeg kelyhén, mint a hó
tüzes váza, sercegő serleg, mi kiholt
bánatom tavából maradt: meredt fehér lehelet. Szólt
életem utolsó vacsorája tetején ragadt rideg por:
csontod feszét, őr ízeid nyelveden úgy értsék egykor,
akár Te, ha harapod éhed ételét ízes húsomból!
Rohad a had, mi ellenáll a Szó szavának, jászol
íratik medréül annak, ki benne mer s ül, a Beszélő-Babának.
Olvasom somfa életem csörgéseit, kezembe fáznak
megbotolt igék, így égetem egem nekik, ám mi beszél,
keresztfám porával alágyújtott égi rózsalevél.
2018.10.29. Badacsonytomaj
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
