Ki vagyok én, hogy hálám elhagyom,
elfeledkezem, mert csalatkozom,
hogy teremt Ő, az Úr, a Teremt-Ő,
a bennem búvó, ó kereszt-kötő.

Fent ragyog kelőn és nyugvón a tükör,
Vacsora-csillag fénye tündököl,
a Hold zihál, hehedzi lelkemet,
mint mamutfenyő, a fénybe felmegyek.

Ürmös illat tisztulón belém lovall,
lelkembe törve s az betörve vall,
nincs arc, se kép, nem képzelt látomás,
a szín előtt testem s nem látja ezt más.

Üstök izzanak, bugyog bent a lé,
vérkörbe, s körbe árad Ő felé.
Parázs varázs a szűz hó tetemén,
szívembe téved, hogy mit tettem Én.

Nincs hályog, hártya homlokom szemén
s akkor, csak akkor érzem: Bennem él!
Zúg harang, harsona, tündér éneke
s szavak szántóján a teremtő eke.

Ó szív! Nyugodj, ha szíve megragad,
fogja két kezed, pirkadó arcodat,
halld dalát, dúdold dallamát,
pengessed tollad, fújd vére szagát.

Pergőn körözve dobol diadal,
költőbe révül élesen, hamar,
ki- és beárad, mint hópehely szele,
pehely testében: Ti-tok, tan-mese!

Úgy ürül percben fülem ürege,
fényt őrző páncél: testem űr-ege,
halkul a szó és tűnik hang s anyag,
ez már csak „én” vagyok, ez csak hanganyag.

2017.01.16 . Vonat