A pókháló langy-kenyerű fehér szála,
Úgy fekszik a rózsabokron,
Akár csodálattól őszülő természet hajkoronája.
Fellegvára, tiarája a cserjének konokon
Születik, a szolgálat művészi csodája.
Vacsorára kényszerítve nyolc lába megfeszül,
Ahogy átjárja rút Istene gyilkossága,
Miként kevély dicsőségére ölni készül.
De szépen is öl az, ki halhatatlan!
Keresztre feszítettél, hogy magányodat
Oltsa, ki feléd menne, s csak miattam
Képes voltál felnevelni keresztes pókodat,
Hogy megérthessem örökös áldozatodat.

2017. ősz Szombathely