A tükrömmel ma szembe nézek,
a fény a képen átrohan.
Kemény vonások, lágyabb részek,
az egyszervolt van máshogyan.

Színek fakadnak félve, csendben,
a láthatatlan rám köszön.
A ráncok árnya meg se rebben,
belülről karmol száz köröm.

Titkok mögül kilép a lélek,
torkon ragad, szorít, jelez.
Elfordulok, ha látni félek:
és nem segít sem az, sem ez.

Komor napok emléke számon,
fagyott mosoly, kisírt szemek.
Az ittlevöt hiába szánom,
már látom azt, mi majd leszek.