Hamar kiismerte a várost...
Párizs után sem volt idegen a széles, palotákkal és magas bérházakkal szegélyezett utcáival. S a Via Giuseppe Manzoni, ahol megszállt, olyan volt, mint Párizs modernebb részei. Itt bérelt lakást, s elhatározta, hogy a gyermekét itt járatja iskolába.
A kis Léon még nem beszélt jól olaszul, így eleinte szorongva ment iskolába. Bár sokat csúfolták a társai, mély sebeket nem ejtettek rajta. Az egyik legügyesebbé vált azévfolyamán. Gyors volt és erős, s mikor a futópálya mögött ketten várták, hogy megfélemlítsék, nem hátrált meg. Egy verekedésben, melyet mások kezdeményeztek ellene, betörte az egyik ellenfele orrát. Ekkor tanítója megverte. A fiú sohasem panaszkodott volna a verés miatt, de a nyilvánosság kegyetlen alázata megtörte.
Az anyja úgy döntött, hogy szerzetesekre bízza a gyermekét, így a nyári szünet elött kivette Léont, s átvitte a kolostorba.

Nyár lett, a földek megifjodtak, a lombok kifeslettek, égtek és perzseltek, mint a fiatal lányok szemérme. A Pó, mely makacsul kanyargózott, délben szinte olajsárgává forrt, s mikor erre hajózott Szilvia Léonnal, megcsodálták a Monte dei Cappuccinit, rajta a régi szerzetesek apátságával, a Santa Maria al Montével.
Az asszony boldog volt ilyenkor. Nézte a gyermekét, aki nem anyának szólította, hanem mamának. És a gyermekben, ki apátlanul növekedett, mély és igaz ragaszkodás élt az anyja iránt. Hosszan nézte az asszonyt, aki szép, kedves, de ilyenkor, a nyári napsütésben a hajában már ezüstös szálak derengenek.

Majd egy év így telt el. Szilvia ügyesen spórolt, még fordítást is vállalt, egy kiskereskedés katalógusát németre és franciára fordította át, s ez a munkája renderessé vált. Így nem kellett aggódniuk az életük miatt. Tisztelték a környéken, mert igaznak és egyszerűnek látták. Ha végigment az utcákon, a nők is kórusban köszöntötték.
Aztán este lett, súlyos és istentelen sötétség borult Itáliára.
És vége lett a nyugalmuknak. A külváros felett átszálló repülők bombákkal dörömböltek a széles város terein. Mikor Szilvia kirángatta a kis Léont, már remegett a föld alattuk, s az északi külvárosok felől messzi fények villództak. Aztán a belvárosi szirénák is felbőgtek, s a robajok hosszú sorozata átszáguldott az utakon, s az éjben sűrű embermasszát ragasztott egybe a félelem.
A régi házak tetejét lefújta a forró levegő, cserepek ezerszámra hullottak, s a tetőgerendák agyoncsaptak egy idős embert. Szilvia a gyermekét maga után rángatta, de a robajoktól és emberi sikolyoktól nem hallhatták egymást. A fák magasba kígyózó lángokkal égtek, fáklyákként álltak a széles utak mentén. Majd tűzoltók jöttek, s másnap reggelre belepte a korom és a füst az egész kerületet. Minden égett szagú volt, megperzselt kutya és madártetemeket lapátoltak a parkok mentén.
A háború, ez a mohó pióca nemcsak százezrek vérét szívta ki a frontokon, hanem az élelmiszert, járművet, pénzt és ékszert is elkövetelte az emberektől. A kocsmák előbb bekötözött fejű és felkötött karú katonákkal teltek meg. Később az első mankóval vagy tolókocsival járók is megjelentek.
A héten még két bombatámadás volt. Egy régi és apró kápolna megroggyant, s néhány ház kiégett. Ahogy Szilvia kilépett a nyári napra, a ház előtt egy ló feketére égett tetemét emelték egy teherautóra.

Ősz lett, penészszagú és rideg, mely idegen volt e tájtól. A fák és az emberek, de a házak és az utcák is megcsupaszodtak. Kevés volt az étel, s az is rossz minőségű volt. Az iskola adott a gyermeke számára oltalmat, s Szilvia hirtelen ott találta magát, ahol negyedszázada.
A katonai kórház fehér falai most megnyugtatták. Volt világítás, ködszer és gyógyszerellátás is ritkán akadozott.
Hoztak francia katonákat is, de egy szobányi lengyel és angol is volt a sebesültek közt. És szüntelenül hozták az olaszokat. Ez a háború falánkabb volt, mint az első. Naponta haltak, s az egész estéken áthangzó üvöltés és sziréna a betegekhez hasonlatossá tette az ápolókat. Sápadtak, soványak voltak azok is, s együtt szenvedtek azokkal, akiket a műtőben daraboltak, varrtak, kötöztek.
Október felé járt az idő, mikor az egyik támadást későn jeleztek a légoltalmi szirénák. A föld már reszketett, ahogy a lég is, s mikor felrikácsolt az első. Már a bombák is becsapódtak a város gyártelepei közelében. Tucatnyi légvédelmi üteg ugatott vissza az égre, mikor valaki hangosan kiabálta:
- Ég az iskola és a kollégium is!
Szilvia szaladni kezdett az ágyak között, s egy fiatal tisztbe kapaszkodott meg.
- Mondja, hogy nem igazak a hírek! Hogy nem.... Hogy nem...
- Asszonyom, Álljon meg, kérem! Most nem lehet kimenni!
- A fiam a konviktusban van.
- Ha valóban találat érte, nem tehet semmit. Ha pedig rémhír, veszélyezteti a sebesültek és a saját életét.

Órák teltek el, s az asszony rettegve tette a dolgát, ágytálat cserélt, kötözött, mosott és mosogatott.
Aztán hirtelen újabb becsapódások öklözték végig az utcákat. Egy köztéri lámpa kiszakadt, s legalább tízmétert repült, egy szekér felborult, s messzebb egy kocsi lángokban állt. Egy újabb találat megvastagította a három utcával lentebb égő tetők lángjait. A következő robbanástól kialudtak a lámpák, a föld megremegett, s az egyik fal beomlott. Orvos, katona és nővér mentette a sérülteket, s valaki két kézzel dobálta a téglafal maradványait le a betegekről.
A vér fekete volt, még sötétebb a kialudt lámpák alatt. Szilvia elhatározta, hogy megszökik. Kirohant az utcára, mely vaksin támolygott a házak alatt. Szilvia felrohant a Via Garibaldin, majd elérte a kisiskolások kollégiumát. Sűrű pernyeszag komorodott az éjbe, de a ház a helyén volt. A szomszédutcában egy bérházat kettévágott egy bomba, amiatt terjedt a rémhír. A kollégium azonban üres volt. Az asszony az üvegszilánkok közt botorkálva ismét kijutott az utcára. Kétségbeesve indult lefelé, a városközpont felé. Órákig kereste a helyet, ahova a gyermekeket menekítették, de az üres utcákon egy-egy elrohanó ember nem állt meg, hogy segítsen neki. Hajnalban elaludt egy padon, de félóra múlva felriadt, mikor teherautók jöttek, s az ég vörös zsarátja kigyúlt, mint egy apró tűzhely mélye.

Egy másik sebesültellátó helyen éppen halott gyermeket vittek ki.
Az asszony annyit kért, hogy láthassa, ki van a vértől ázott lepedőben. Megmutatták neki. Az övénél egy-két évvel fiatalabb, szőke gyermek volt a halott, a mellkasa összeégett, ahogy a karja csonkig. De a sors meghagyta az arcát, mely szép maradt, apró, elkuszálódó vonások alatt is meghatón kedves.
Szilvia részvéttel állt, közben köszönetet mondott, hogy nem az övé e gyermek, noha fájt neki azt a másikat így látnia. Mert, ahogy még egyszer ránézett a tetemre, olyan volt az, mint egy régi, megkopott bábu.

Két nap múlva megtalálta a gyermekét. Egészen a kapucinus kolostorig vitték el mindannyiukat. Ott maradtak néhány napig.
Aztán a háború néhány hónapra mintha megfeledkezett volna a városról. Bár voltak légiriadók, s néhány megkísértő támadás, a tettetett béke ráült a városra, mint valami tékozló és unott szörnyeteg. Torino utcáiról eltűntek a férfiak, csak öregeket és nyomorékokat lehetett látni. És gyerekek járták falkában az utcákat. 1943-ra az egész város egy hatalmas koldus lett. Rokkant katonák ültek a főtereken és a templomok előtt, hároméves gyermekek csavarogtak a sötétebb utcákon, s öregek üldögéltek a kocsmák teraszán.
A fiatal nők is a hadiüzemekben dolgoztak, Szilvia pedig maradt a kórházban. Éhbérért dolgozott, de neki és a fiának szűkösen, de elég volt.
Sztrájkok követték egymást, lármás felvonulások, és ilyenkor ez a hatalmas koldus a földre zuhant, gyárai csak prüszköltek vagy aludtak, de az asszonyt mindez nem érdekelte. Megtanultak úgy élni, hogy a háború a benső életükbe ne költözhessen. Minden negyedik vasárnap kerékpárral kimentek a város szélére, s megbámulták ősszel és tavasszal a természet színeváltozását. Ősz volt akkor is, mikor az utcákat német katonai járművek lepték el. Szilviában akkor érlelődött meg a gondolat, hogy újra menekülnie kell. Tudta, hogy a sok német ellenében még több angol és amerikai jön. De a városból már nem juthatott ki. Az utolsó légi támadásban majdnem ott vesztek mindketten. Ekkor már szünetelt a tanítás, a város romossá csupaszodott. Éppen a postás jött az az utcán, mikor a távoli pukkanások és robajok után a közelbe becsapódó robbanás leszakította az embert a kerékpárjáról. Az egyik kerék nem messze León feje mellett szállt el, míg a test csak egy véres húsdarab volt. Most a fiú rángatta az anyját, ki a sikátorból. Dél felé járt az idő, a város szürke volt, a légoltalmi szirénák rekedtre üvöltötték magukat. Piaci nap volt, száznyi asztal törötten és szétszórton hevert a főtéren, mindenféle ruha, cipő, itt-ott zöldség, eladásra szánt bútor roncsai hevertek, véreztek a földön. Öregember ült egy kis széken, s nem mozdult, csak félőrülten bámult maga elé.
- Anya, erre menjünk! Ott magasak a falak, ott biztonságos!
Asszony követte a fiát, nem is gondolkodott annak szavain. Hiszen része volt ez a gyermeki test, belőle származott el, a sejtjei és csontjai benne nevelkedtek, a hangját, vonásait neki adta. Része volt.
A felettük elhúzó repülőraj inkább hangos volt, mint félelmetes. Leon meg is állt, s az anyja ziháló tüdővel mögötte.
- Talán már nem bántanak bennünket. Csak a németeket – mondta a fiú, s felnézett az anyjára.
- De a németek itt vannak.
- Vigyáznak ezek az emberek ránk. Mi már nem vagyunk az ellenségeik. Ugye, mama?
- Igen, Léon. Mi itt nem lehetünk senki ellenségei.
A következő pillanatban az újabb bombák felhasították az utcák gyomrát, majd egy hatalmas házat telibe találva szétszaggatták annak homlokzatát és tetejét. Léon futott, s ahogy visszafordult, a ház egy haldokló fejének tűnt, ahogy az arca megnyúlik, vicsorog, majd eltorzultan előre bukik. A következő becsapódások újabb és újabb házakat szaggattak széjjel, mindent belepett a tetőléc, tört cserép, üvegszilánk, szétroncsolt bútorok darabjai. A levegő elnehezült és fullasztóvá vált, alig láttak a sűrű füsttől. És akkor egy újabb bomba feléjük döntött egy házat.
A homlokzati fal oldalra fordult, így nem ütötte őket agyon. De tégla – és cseréptörmelék hullott rájuk, s ahogy a légnyomás a földre döntötte őket, beterítette őket porral, fával és szilánkkal.

Néhány percig kábultan hevertek. Az asszony eszmélt először. Egy reszkető kutya nézte őket hosszan. Az út közepén egy asztali óra számlapja látszott, s ahogy feje tetején állt, mintha visszafelé számlálta volna az időt. Léon is megmozdult. Az anyja két kézzel kaparni kezdte a tégla- és fadarabokat róla. A vér kiserkent a bőre és a körme alól, de a válla és az arca is véres volt, ahogy a fiának is. De a gyermeknek sem esett baja, ezért rongyosan és sárosan indultak a házuk felé.
A Via Manzoni házai közül csak két bérházat ért találat, az egyik az övék volt. A másiknak szinte két emeletét lekaszálta a támadás, az övéknél az egyik szoba, mely volt a hálószobájuk, teljesen kiégett. Még aznap este hozzákezdtek a fáskamra átalakításához. Ez lett az új hálószobájuk. A nő könyvei mind odalettek, csak az ékszerei és a pénze maradt meg. Azt mindig magánál hordta az asszony a ruhájába belevarva.