Március idusa a világ számára Julius Caesar meggyilkolása, számunkra a magyar feltámadás első napja.

Igaz, ma már csak múló emlék, röpke impresszió, kötelező penzum hamis beszédekkel, kopott trikolórral, üres tekintetű gyerekekkel, kiknek a kabátján félrecsúszott kokárdánál már csak a nemzeti kegyhelyeken eldadogott frázisok hatnak üresebbül.

Humánfiliszteri magatartás összehasonlítani a régi korokat a jelennel. Még nyárspolgáribb dolog a közelmúlttal való egybevetés. De ma már minden nyárspolgári attitűd erény abban a korban, amikor a tompaság, a közömbösség, a lelki kiüresedés elképesztő méreteket ölt.

Mégis így vallok: hiszek a márciusban!

Nem a hóvirágos gyermekkönyvmárciusban, nem is egy átfestett Dies irae-koholmányban szuronyokkal, forradalmiaskodó dühvel zakatoló márciusban, hanem a feltámadás hitétől szent magyar ünnepben. Abban, amely ma már egyre kevésbé valóságos. A hősöket a nemzeti panteon pincéjébe zárták, ott is spirituszban tartják néhány üvegszemű róka és formalinszagú rágcsáló között.

Riadtan kapaszkodnék a régi eszményekben, de mára minden idealizmus halott. Minden szó, tett vagy álmos akarat cifra nyomorúságot vajúdó hamisság. Sok éve hallgatom a Petőfi-szobornál elkiabált álhazafi szólamokat, sok éve nézem a kivezényelt xbox-magyar ifjúságot a félrebillent kokárdák mögül, a miniszoknyák kékharisnyás remegését, a szekrényekben eldohosodott magyar zászlók petyhüdt rángását. A zászlók alatt új nemzedékek gesztikulálják az unalom rongyos pofáját, az alig serdülők már özönlenek, hogy azokra hasonlítsanak, akiket Ady oly megrázóan rajzolt saját korába:

„…Minden semmirevalónak,
Gácsnak, svábnak és zsidónak:
Grádics adatott:
Itt alant már csak egyedül
Maradok...

Sürög a vad, magyar élet,
Még a némák is beszélnek
S uccám ellepik
S bárki taknyost egy bősz iram
Fölrepit.

Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon,
Mi bennem gyült, mindenkié.
A vagyon.

Mind a szépet, amit hoztam
S ami új, nagy, átkozottan
Sok, pazar ige:
Úri, léha nullák raja
Söpri be…”

(Ady Endre: Seregestül senkik jönnek)

A mai kor azonban kevesebb, hiszen nincs Petőfi, Arany, Vörösmarty, Ady vagy Tóth Árpád, nincs Reményik, Sajó vagy Wass Albert.

Nincsen ebben a szűkre szabott hazában nagy költőnemzedék, próféta vagy költőgéniusz egy Döbrenteit  leszámítva. Tudom, hogy vannak a csendesek, a percemberkék csindrarattáiban elnémultak, a félreállítottak, a könyvkiadásból kiebrudaltak, a magyarság kiirtásának walpurgis nacht-jától megrészegült szellemi szegénylegényektől megvetettek, miközben a politikai alvilág palástja alatt a nemzetidegenek költészetnek hazudott orgiájában miként silányul el nemzeti idealizmusunk, nyelvünk, líránk. Mert a ma hivatalos irodalma csak megcsócsált és kiköpött nyelvünk nyálban remegő kocsonyája. Mint ahogy közéletünk is az idegenség felkérődzött váladéka.

Nézem az új márciusi ifjúságot, s rettegem elkobzott és kifakított jövőjüket. Mert a ferde kokárdák meghamisított tavaszában olyanokká lettek, mint az a nemzedék, amely világra vajúdta őket.

„Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.”

(Ady Endre A Tűz márciusa)

Ma is állnak az elrabolt magyar városok közterein a magyarfaló tömeggyilkos Janku szobrai, s alattuk a mócvérengzés alatt felnégyelt és agyonvert polgári magyarság csontjait emészti az elszikkadó székelyföld. És a história hallgat a délvidéki szerb vérengzésekről, mikor levágott gyermekfejekből álltak ki a szerb zászlók, s az elfirkált lapok százezrein csak néma tanulságok cseperednek hatalmas hallgatássá, míg a napi politika a magyarság rituálévá aljasított, nemzeti eszméiből rendezett bohóckodó passiójáték.

2009 márciusán mit is mondhat a nyárspolgárrá züllesztett bujdosó, ahogy a kitűnő Prohászka Lajos megrajzolta az újabb korszak magyar embertípusát. Hallgatása ma már nem beszédes tiltakozás, hanem a csend, az elbutult, a saját lealjasodását meg sem látó némaság. S ha valaki mégis tudhat valamit, annak a hangja csak csendes tavaszi remegés, amely csak néhány kókadt szirmot képes megremegtetni.

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

(Ady Endre: A hőkölés népe)

Az tudja, hogy ismét a politikai frázisok kellemetlen harsogása, a nagy Commedia dell’ arte készül sok ezer rendőrrel, provokátorok csempészhazugságaival, a sör-, és tévémagyarság megfogyatkozott siserehadával, a vasárnapi mise és istentisztelet türelemfrázisaival.

„Uramisten, mennyi csapodár kokárda,
nemzeti színre játszik a régi gárda,
s míg jó szokás szerint
törvényt tisztelni int
cinkelt lapokból oszt, nem veszhet a parti,
minden gesztenyét magának kapar ki,
meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep,
hogy cafrangos hazafiként előtűnnek:
renegát hontiprók,
sorsunkba rondítók,
a vörösen fújtató, demokratikus
terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss,
tegnapi kardlapozók, a halállisták
ihletői, és a lárpurlár szadisták,
az ultrabal lator,
a vadbarom vallató,
testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran
és más gonosztevők bírói talárban.”

(Döbrentei Kornél: Átpingált március)

Itt van 2009 márciusa, melytől ismét feldübörög vagy inkább felmorajlik a mély, aztán hazarohannak az emberek, hogy a hideg sör és bécsi virsli közt elmélkedjenek arról, hogy ma már a fiatalok helyett csak huligánok, hazafiak helyett szélsőségesek és terroristák vannak, hogy a tüneményes szellemű Vasvári oláh balták zuhogásában kivérzett mártíromsága csak egy rosszul koreografált akciófilm az amerikanizmus pusztító vegetációja alatt.

„Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti,
a hatalom kegye csak lezüllesztheti…”

- írja Döbrentei, s egy nemzet jobbik része valóban züllöttnek érezheti magát, ha a nemzetiszín masnik lompos álszentségében áll.

Kell már valami feltámadásféle nagy nemzeti illúzió. Így gondolkodik ez a kardcsörtetésre is képtelen, mosóporreklámoktól jóllakott nép, amely olyan távol áll a nemzettől, mint a vályúba rondító kocahad a negyvennyolcas magyar ifjúságtól.

2009 márciusa sem lesz több, mint 2008 vagy 2007 tavasza. Csak mi lettünk kevesebbek, szegényebbek, kolduslétünkben gyengébbek és a Lajtán túlról megvetettebbek…

„…maszlag és gumibot,
mi nékünk kijutott,
a végső kenetet trágyadombon várva,
Uramisten, mennyi csapodár kokárda.”

(Döbrentei Kornél: Átpingált március)