Én, e megtört szívű bús alak, most csendes szóval áldalak, mint szelíd tűz az ég alatt ahogy fellobban majd hallgatag, vagy mint virág az esőt fényt a lomb, a szél, a mezők, mint a csend, mi fülbe hull, és ott marad vagy mint bogár a bogarat, most és újra szólítalak, mint zápor majd az éhes földet, hol fény és illat kergetőznek, így jövök el mindig hozzád, ahogy szent reggelek harmatozzák Világodat.
Lettem volna kicsiny béres, vagy füttyös madár, szenvedélyes, kerted dombos, arany ölén, hol lomb vet árnyat rád és fölém, vagy költő, ki majd irogat, felszántva a papírokat. Így kereslek most és régen, ahogy koppanás az írógépen a ki nem talált szavakat, míg az elme fala hallgatag, s a csend a csendből kiszakad, hogy így legyen a Te szavad.
|