Halált ugató fegyverektől zajos
minden estén az őszi erdő, az arany sík,
a kéklő tavak;  komoran gurul a Nap.
S beomol az Éj fala
hős katonák vad jaját eloltva,
belepve roncsolt ajkukat.
De legelők tág tere fölött
rőt fellegörvény orkánján haragvó Isten
a vérfolyam, a holdhűvösség,
és minden út szennyes rothadásba fut.
Az aranyágú csillagéjek alatt,
a nővérek árnya leng el a lombok árnyán
bólogatva elhullt hősök és vérző fejek előtt,
s fájva zsongnak a nád közt Ősznek bús fuvolái.
Óh, fennkölt most a gyász! ti Vasoltárok,
hatalmas fájdalom gyújtja fel a Szellem roppant lángjait,
a nem születő utódok.

Grodek

Am Abend tönen die herbstlichen Wälder
Von tödlichen Waffen, die goldnen Ebenen
Und blauen Seen, darüber die Sonne
Düstrer hinrollt; umfängt die Nacht
Sterbende Krieger, die wilde Klage
Ihrer zerbrochenen Münder.
Doch stille sammelt im Weidengrund
Rotes Gewölk, darin ein zürnender Gott wohnt
Das vergoßne Blut sich, mondne Kühle;
Alle Straßen münden in schwarze Verwesung.
Unter goldnem Gezweig der Nacht und Sternen
Es schwankt der Schwester Schatten durch den schweigenden Hain,
Zu grüßen die Geister der Helden, die blutenden Häupter;
Und leise tönen im Rohr die dunklen Flöten des Herbstes.
O stolzere Trauer! ihr ehernen Altäre
Die heiße Flamme des Geistes nährt heute ein gewaltiger Schmerz,
Die ungebornen Enkel.