A vén fa

Régen elhullott már összes levelem,
lepergő rozsdaként zörög az avar.
Nem jön már a tavasz, nem bont új rügyet,
hiába is öntöz a dús zivatar.

Hol vannak már azok a madárfészkek,
és hová tűnt el, mondd, a reggeli dal?
Ágaim nem adnak több menedéket,
csak cibál és szaggat a téli vihar.

Már nem frissít engem az esti szellő,
csak bánatot és végtelen álmokat ad.
Még a méhek is elkerülnek messze,
alattam megannyi kiszáradt fadarab.

Szerelmes párok ültek árnyékomban,
- ölel a fiú, a lány visszacsókol -
Ma már senki sem dől kérges törzsemnek
Belémkarcolt szív a múlt tavaszról szól.

Magamba fásultam az évek során.
Nincs lombom, se virágom, se madaram…
Máglyát rakok elszáradt ágaimból,
és a tüzénél elemésztem magam.