A tenger nyelte el a tüzelő napot,

Álommá enyészett a hegy alatti város,

S a sziklapart a tajtékos ködtől homályos,

De még dörögve verdestek a habok,

És az éjben sikollyal telik meg a távol,

A komor ég alól csak halovány fény les,

Felhőkbe gyúl a Hold,e  halvány mécses,

Mely sírkertek bús ölén világol.

Elhanyatló világ e hallgatag bolygó,

Jégpofáján izzó gyűlölség árad át,

Ahogyan a felhőknek szorítja homlokát,

s tenger tükrén fénylik e bús haldokló

Északkal szemben a fojtó ég alatt

Afrika hevert árnyak és ködök sűrűjén,

Lángoló homokján az oroszlán és a vén

Elefántcsorda hűsölt, majd tovább haladt.

Dögszagtól volt bűzös az aszott part,

A szél kiszakadt ló -és ökörszőrt hozott,

Hiénahad halálos kéjjel sikoltozott,

S lomha nyakát nyújtva újabb döghúst akart.

Behúzott farokkal, kiket a gyilok egybe von,

Üvöltött mind, mint ki senkitől sem retten,

guvadó szemekkel s feszülő inak közt meredten

álltak, s a bőr megrezdült csapzott hátukon,

melyet csigolyák feszítettek s horpadó borda,

S szájukban a vér tüzelt mint, izzó katlan,

Álltak a hullámverésben mozdulatlan

E márványló fogakkal acsargó horda.

Eltűnő Hold alatt, hol sötét már a part,

Fekete árnyatok mily vágyakat szül?

Miféle borzalom, mely bennetek feszül,

S titeket rémisztő alaknak akart?

Mit tudom én, hogy miért, ti vonyító ebek,

Hogy annyi év után is minden estben,

mindig ti álltok koponyámon lesben,

S kínotokkal én is együtt szenvedek.

Charles Laconte de Lisle : Les hurleurs

Le soleil dans les flots avait noyé ses flammes,
La ville s’endormait aux pieds des monts brumeux.
Sur les grands rocs lavés d’un nuage écumeux
La mer sombre en grondant versait ses hautes lames.

La nuit multipliait ce long gémissement.
Nul astre ne luisait dans l’immensité nue;
Seule, la lune pâle, en écartant la nue,
Comme une morne lampe oscillait tristement.

Monde muet, marqué d’un signe de colère,
Débris d’un globe mort au hasard dispersé,
Elle laissait tomber de son orbe glacé
Un reflet sépulcral sur l’océan polaire.

Sans borne, assise au Nord, sous les cieux étouffants
L’Afrique, s’abritant d’ombre épaisse et de brume,
Affamait ses lions dans le sable qui fume,
Et couchait près des lacs ses troupeaux d’éléphants.

Mais sur la plage aride, aux odeurs insalubres,
Parmi des ossements de boeufs et de chevaux,
De maigres chiens, épars, allongeant leurs museaux,
Se lamentaient, poussant des hurlements lugubres.

La queue en cercle sous leurs ventres palpitants,
L’oeil dilaté, tremblant sur leurs pattes fébriles,
Accroupis cà et là, tous hurlaient, immobiles,
Et d’un frisson rapide agités par instants.

L’écume de la mer collait sur leurs échines
De longs poils qui laissaient les vertèbres saillir;
Et, quand les flots par bonds les venaient assaillir,
Leurs dents blanches claquaient sous leurs rouges babines.

Devant la lune errante aux livides clartés,
Quelle angoisse inconnue, au bord des noires ondes,
Faisait pleurer une âme en vos formes immondes?
Pourquoi gémissiez-vous, spectres épouvantés?

Je ne sais; mais, ô chiens qui hurliez sur les plages,
Après tant de soleils qui ne reviendront plus,
J’entends toujours, du fond de mon passé confus,
Le cri désespéré de vos douleurs sauvages!