- Édesanyámnak -
                                    (már három hónapja...)

Tudom én jól, létezni kell.
Belesimulni
remete-magányba,
mi lecsendesít,
bölcs nyugalmat áraszt,
arcomat csendbe mártva
tudni az emlékeket,
éjszín, gránit
sírkőre vésett
nevekről
elfordítani
a lehorgadt fejet,
megbékélni a sorssal,
és búsan merengeni
a beomlott,
süppedt sír felett.

A régi napok éhe
álmaimban tör most rám,
egy hang
kedvesen korhol,
de biztat is -
mint egykoron anyám...

A legszebb percet
úgyis őrzi a bánat -
már nem tudok lépni
ennél tétovábbat,
és jól tudom:
nekem holnapot
kell építenem
csüggedésből
- és odanyújtani
kifosztott tenyeremet
a mának.

A hajnal az éj kezéből
kilopja a hitvány percet,
a magány csak lassan öl :
türelmet, szűk időt terelget,
és barnaságot hintve szét
csöppenti el híg neszét.
A keserű valóság
sötét jövőt kínálva lázad -
még nem tudom elfogadni, fáj.
Még hátrál bennem az alázat.
[...]
Megrezzennek az árnyak.
Amott a lejtős túloldalon -
lidérceim várnak.

Budapest, 2009. május 26.