Une élégie fatiguée

Estbe hajló napnyugta van,
közeleg az öreg este,
ahogy vér fagy rá a kényes sebre;
most nap festi még fényesebbre,
a messzi egek vonalát.
S mint lágyan omló méz a mézen,
úgy siklik el halk-merészen
tó és felhő, hegy és égbolt,
csillag villog, volt ifjúság…
Ez is milyen rég volt!


A magas - íves márványlépcsőn
bús moha most puha kárpit,
És a vágyam nem is oly’ rég
lázas-buta szívvel várt itt.
S talán, egyszer, sok év múltán
késő rokon majdan itt hal,
még visszaálmod mindent,
mikor boldog volt és fiatal.
Az összes csókot,
mitől elforrt lelke;
míg a kerteken egy fáradt madár
ezüst dalát énekelte.


Most a házfalakra komor eső
száznyi csíkot újra rajzol,
és az ablak mögött, ahogy régen
ugyanaz a régi dal szól,
és már egybefoly a tó az éggel,
s hallani, hogy miként búg a náddal,
s hogy ér egybe minden itt is,
egy fáradt, hosszú szerenáddal.


S bent a házban halovány fény
botorkál majd, öregesen lép le,
és rávillan egy itt feledett
régi-régi Krisztus-képre.
Itt az összes szoba halk-konok,
mint amott messze a balkonok.
Itt minden fájón zsongva pattan
mint a kerti ajtón a vén lakat,
de a régi utak távolából
idevillan egy-egy kirakat…


(Tata, 2003 őszén)