Régi szent tavasz,
te bibliásan kegyes;
áldó bokraidon
már a rügy is hegyes,
míg a régi szurony tompa…
Kivágták a fajtám fáját,
melyet rossz ugarra dobtak
csupaszul s halomba.

E máriás nép,
ha egyszer, mint rég,
a Szűzanya könnye alatt újból ázna,
nem lenne ennyire barom s parázna,
s csak egyszer nyelné sóját,
mit itt hagyott a tavalyi hó.
Nem lenne ennyire
megalkuvó.
De ma füttyentésre ugrik, s csahol,
s mit törődik, hogy
törzskönyvét őrzik valahol;
hogy vére, ha megalvadt,
s alvadtan hűl;
ha haraggá is forr néha,
árulássá szelídül.

Addig csúfultunk a rosszra,
mígnem bennünket már elejt,
a haynaui selejt,
és Kelet iderohadt mocska,.
Múltunkból moslék lesz,
melytől dagad már a rocska;
rajtunk röhögő kondapofák falnak,
s kérdezzük,
kell-e még magyar a magyarnak.
Hátunkra nő minden sír,
melyre a legbúsabb Isten idesír.
S nemrohadó húsunk
hegy és halom,
melyhez belőlünk
dob mindig a hatalom;
s mi, Euróba jobbágya,
hőstettünk odaát
csak trágya,
Így vész el e nemzet,
mit szkíta, hun,
vagy az Isten nemzett,
kit templomba zárt a jelen,
s ki hitet koldul
minden éjjelen;
s hiába néznek ránk
a templomi szentek,
a szentség e rohadt jelennek
eretnek,
s velünk szemetelnek
eszmekufár csalók,
s mi nem botozzuk meg
a hamis szófacsrót,
velünk árulták ki és el
évezredek  akarását,
s bűneink a messziből érnek
el a máig,
s mi hordjuk a jövő
stigmáit.

Ha majd az Idő
a histórián
új rovást vés;
talán kimondja,
meddig a bűnhődés.
Mert a világon,
csak a magyar,
minek nevét is csak fanyar
képpel köpdösik.
Csak ez a fajta,
melynek sírját öblögeti,
Duna, Tisza, Rába, Lajta.
Csak erre mérik az ütést,
csak ennek másznak mellkasára,
s szorítják torkának a kést.
A Világ Golgotáján
mellénk nem két latrot tesznek,
S nem egy,
hanem a mindig-Krisztusa vagyunk
minden keresztnek.
S már nincs ki éltet -
magyarként
feszítik az elítéltet.

Csak magyar nyelvem maradt,
tavasza az összes nyelvnek.
De már ez is satnyán őszül,
ahogy ráhevernek
romlott szajhanyelvek.
De e láthatatlan köldök
- ha itt a testem, s ha megöltök -,
örök, mint az Isten,
a szavam a rögön túlra viszem,
mely a föld alól is izen,
vagy legalább a sírmárványról,
vagy a hajnali szélben
szikrázó kopjafáról lángol
új igéket...
De mit számít már neked
turánságod felugató fajom,
mert  szellemed
is elpislákol minden bajon….
Mert a mi vesztünk,
hogy újból s újra kiegyeztünk,
oh, én szabadságböjtös
nagy nemzetem…
Belenyugszol,
hogy így legyen,
belenyugszol, hogy így legyen?