A magyar irodalmi köztudat Szabó Dezső Elsodort falu című monumentális eposzának megítélésében a regény megírása óta eltelt közel kilencven esztendő alatt sem jutott nyugvópontra.
Amilyen erejű fanatikus rajongás, legalább oly erőteljes és heves elutasítás dobálja magasra vagy tapossa a mélybe ezt a mágikus erejű korrajzot.
Amiben mindenki egyetért, az a Szabó Dezső-i mondat költőiségének, finom és tiszta expresszionizmusának, nyelvteremtői nagyságának ellenállhatatlan érvényesülése.
Abból a protestáns erdélyi kisnemességből jött, mely mindig csak Egészben, a magyarságban tudott gondolkodni.
Hatalmas világirodalmi műveltség, a francia élet és szellem korai elvirágzása a lelkében, az ősi fajképletek saját bensőjében való keresése; mindezek együtt hatnak a fiatal Szabó gondolkodásában. Tévelygő, önmagát kereső lélek, kik elsőször Adyban látja meg a profétát. Majd a prófétai szerep a világháború utáni esztendőkben benne is súllyá nehezül. Ő lesz az utolsó kolosszus, egy új magyar nyelv főpapja, melyben az átzuhogó élet adys és petőfis forradalmakat vív és nyer. A byronizmushoz hasonlatos rajongás kíséri életpályáját. Igaz, egészen más előjellel. Szabó ugyanis az utolsó kuruc ebben a szétvert hazában, hova a nemzetárulás és a balkáni fosztogatás ijesztő árnyai sötétülnek. Hogy a nemzet nem pusztul el, abban Szabó Dezsőnek is van jótékony szerepe. Ady után ő marad meg egyedül ítélkezni, óvni és félteni.
Óvni és félteni a német hatás, a bolsevik ideológia, az általa keresztényietlennek tartott keresztény kurzustól.
Mindentől, amit idegennek tart és vél.
Ezekben az években fogan benne ikrekké Giono naturális líraisága, a nietzschei felsőbbrendű ember, Hugo romantikus pátosza, Ady egyéniségének mítoszteremtő elitizmusa.
Az elsodort falu főhőse az új Toldi Miklósba oltott Mózes, aki kivezeti nemzetét a liberalizmus, az idegenségek, a magyar bánatba nehezülés mocsarából.
Nem tetteivel, hanem példájával, fajmagyarságába oltott jövőképével. Minden mozdulata földrengés, minden szava lázongó bölcsesség.
A háború borzalmai, az ágyútűzben elégő nemzete, a gránátok által szétszaggatott holtesteket dobáló őszi esték ágyútüze, a részegségtől feldübörgő falusi mulatságok, a mindent felfaló őszi gyönyörű tájak egyszerre gyúlnak fel a regényben, mely telve van a világirodalomban is példátlan szépségű leírásokkal, melyek inkább zsoltárok az időtlenségnek.
Talán Féja Géza írta róla, hogy grandiózus leírásaitól gazdag regényei az irodalom legszebb szabadversgyűjteményei.
Szereplői nyelve dús és szépséges székely népnyelv, de Szabó feltölti ezeket a mondatokat saját végtelenbe ácsingózó vitalitásával, mindenen átzuhogó verbalitásával.
A könyv több átdolgozáson és több előszóval ellátott magyarázkodásokon ment át. A háború után tiltólistára került, s csak a nyolcvanas évek végén jelenhetett meg újra.
A mai kor elutasítja Szabó Dezső művét, hiszen a mai kor elvesztette fogékonyságát attól a mágikus nyelvtől, azokon az oldalakon keresztül vibráló misztikus és freskószerű kinyilatkoztatásoktól, mely Az elsodort falu-t újból és újból elnehezíti.
De aki értő szívvel képes magába fogadni ezeket az Igéket, újra fogja értékelni az Irodalomhoz való viszonyát.