A test bizony már bágyadt, és könyveim kiolvastam,
hát menekülni kell! Messzire! Bódult madarak rajokban
szállnak el ismeretlen habok és a tenger-ég fölött!
Szememben semmi, még a régi kert sem tükrözött
vissza semmit, szívem halkan alámerül az óceánba,
- ó, éjszakák! – sem lámpám soványka, sárga világa
a hófehér és üres lapokon mit véd önnön tisztasága,
sem az anya képe nem rajzolódik, ki gyermekét táplálja.
Eltűnök! Árbocodat ringató apró kis halászbárka
szedd a horgonyt! Induljunk egy új, egzotikus világba !

Bár közöny kínoz, és rettegő reményeim félbetörten,
én mégis hiszek egy keszkenő édes búcsúintésében!
És talán egyszer az árbocok egy bősz vihart idézve
mélyre hajolnak, lebillenve a tenger azúrkék vizébe,
elmerülnek, eltűnnek, nem lesz hírmondójuk sem…
de jaj, hallgasd most a tengerészek énekét, szívem!





Stéphane Mallarmé: Brise marine

La chair est triste, hélas ! et j'ai lu tous les livres.
Fuir ! là-bas fuir! Je sens que des oiseaux sont ivres
D'être parmi l'écume inconnue et les cieux !
Rien, ni les vieux jardins reflétés par les yeux
Ne retiendra ce coeur qui dans la mer se trempe
Ô nuits ! ni la clarté déserte de ma lampe
Sur le vide papier que la blancheur défend
Et ni la jeune femme allaitant son enfant.
Je partirai ! Steamer balançant ta mâture,
Lève l'ancre pour une exotique nature !

Un Ennui, désolé par les cruels espoirs,
Croit encore à l'adieu suprême des mouchoirs !
Et, peut-être, les mâts, invitant les orages,
Sont-ils de ceux qu'un vent penche sur les naufrages
Perdus, sans mâts, sans mâts, ni fertiles îlots ...
Mais, ô mon coeur, entends le chant des matelots !