A
férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe.

Kora tavaszi nap volt, de még a tél kísértett a tájon.

Az út melletti fák lombtalanul álltak, s köröttük sáros hótól fehér szigetek
nyújtózkodtak a feketévé szegényedett föld homlokán.

Az országúton piszkos falú autóbusz haladt konokul előre. Maga mögött még a
koszos és sápadt külvárosi házak látszottak a rozsdás vaskapuk és
deszkapalánkból épített kerítések hosszú sodrásában.

A férfi visszafordult kilencéves forma kisgyermekéhez, aki csodálattal nézett a
békétlen alföldi táj hócsatakos messzeségébe.

- Jól vagy? – kérdezte, majd megsimogatta a gyermek szép fejét.

- Jól, apa. Miért ne lennék jól? – kérdezett vissza a kisfiú, és felcsillant a
szeme, ahogy az apjára nézett.

- Csak úgy kérdeztem – mondta a férfi, és elmosolyodott.

A busz váratlanul megállt. Néhányan leszálltak. Majd néhányan felszálltak
árnyékos mély szemekkel, s még orrukban hordták a kora tavasz fanyar
illatát. 

De itt fenn az olaj és az elhasznált emberek bűze megszorult. A frissen jövők
megálltak a székek közt, s komor tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon..

Mennyire szimbolikus mindez, gondolta a férfi, ahogy a feljövőket és az
elmenőket figyelte. Majd a visszatükröződő arcát nézte az ablak sárral horzsolt
falában.

Levette a kalapját, aztán hátrafésülte a haját. A fekete kalapot a kezébe
marasztalva hátradőlt. Majd letette maga mellé, s hosszan elnézte a munkaverte
tenyerét, a megernyedő ereket,  a kézfején végigfutó csatornák lassú
lüktetését.

- Nincs semmi baj? – kérdezte a férfi, s végig simította a gyermekének gyenge
homlokát a hosszú és szomorú tekintetével.

- Nem, dehogy. Nincs semmi bajom, apuka – mondta a fiú csilingelő
kisgyermekhangon.

- Akkor minden rendben – mondta a férfi, és hatalmas férfias kezét rátette a
gyermek szépséges apró kezére.

A kisfiú újra elmosolyodott, s megpihent a fátyolos tekintetű nagy szempár halk
ölelésébe. A férfi elfordult, mintha tekintetét ki akarná menekíteni a táj
végtelenül ábrándos nyugalmába.

 A kisfiú néhány másodpercig nézte az apját, majd ő is visszafordult az út
vigasztalanul rohanó végtelenjébe, s megcsodálta a lombok fölé növő alkonyi
fényvihart.

Hogy is mondjam meg neki, vallatta a férfi önmagát. Még olyan kicsi, nem is
értené meg. Elvette a kisfiú kezéről a nagy napbarnított kezét, hogy zsebébe
kutathasson hosszú ujjaival. Érezte a boríték kemény szövetét. 

Halk reménytelenséggel dőlt hátra, s kezével átölelte a kisfiú egybehajló
ujjait.

A gyermek nem mozdult, csak nézte a messzi tájat, a hosszú fasorokkal
megszakított határtalanságot.

A férfi most szétnyíló ujjú üres tenyerébe ejtette a tekintetét.…

- A főorvos úr megérkezett már? – kérdezte a férfi izgatott hangon.

- Igen, itt van. Foglaljon helye, mindjárt törődik magával is.

- Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megroggyant testtartásából ismét
felemelkedett. - - De én nem vizsgálatra várok. A leleteim…

-
Tudom, a leletek – mondta a fehér köpenyes asszisztens.

-
Várjon nyugodtan!

- Igen, nyugodtan – mondta a férfi, majd visszaült a padra.

Percek teltek el, emberek suhantak el előtte, de ő csak maga elé nézett. A
fiára gondolt, akit a fogászaton hagyott. A fia kérte, hogy ne menjen be most
oda. 

Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna bemenni. És hagyni a fenébe a
leleteket. Nem lehet semmi különös baja. Hiszen csak negyvennégy éves.

 -
Telekdi úr?

 - Igen. Én vagyok – emelkedett föl a rozoga kórházi padról.

 - Kérem, jöjjön be a szobámba.

 - Megyek. Megyek már – mondta a férfi, ahogy utána ügetett a hosszú léptű
magas férfinak.

 Most szembeálltak egymással. Másodpercekig méregették egymást. Majd az
orvos egy vékony borítékra helyezte szétnyíló ujjait.

 - Foglaljon helyet!

 - Nem, köszönöm. Eleget ültem ma…

-
Kérem, mondta az orvos, majd egy pillanatra kinézett az ablakon. Sűrű ágú
lombok hajladoztak csendes reménytelenségben.

 - Meghoztam a leleteit…

 - Igen. A leletek. És mi a kilátás?

 - Semmiképpen nem nagyon távoli.

 - Nem távoli – ismételte a férfi, de nem érezte a szavak súlyát.

 - Sajnálom.

 - Sajnálja?

 - Igen, sajnálom. Maga még fiatalember.

Az óra halk lüktetéssel kattogott a falon. A férfi egy ideig nézte, majd az
orvos felé fordult.

- Mennyi?

- Ha vigyáz, akkor félév. De általában gyorsabb. A gyógyszerek adnak némi
haladékot. Talán sokat is…

 - Sokat – nevette el magát a férfi, de elhervadt a nevetés az arcán, ahogy
meglátta a főorvos szemüveglencséjén önnönmaga szánalmas képét.

 - Tudom, hogy nehéz ez magának…

 - Tudja. Talán tudja. Sok ilyen szerencsétlent látott már.

Most az orvos ismételte meg a férfi szavait:

 - Sokat.

 - Most mitévő legyek?

 - Rendezze az életét. A többi a kórház dolga.

 - Meg a…

 Majdnem kimondta, hogy a papé és a temetkezési vállalaté. De mégsem
tette. 

 Hallgatott. Hallgatott az orvos is vele.

 - Minden benne van az anyagába. Beutalók, terápiák. Minden…

Újból csend zuhant rájuk. Csak a kinti nyüzsgés tompa moraja szivárgott be az
ajtó résein.

 - Akkor minden jót – mondta a férfi

 - Magának is – mondta az orvos, és kezet nyújtott.

Már indult, mikor az orvos utána kiáltott:

 - Ezeket itt ne hagyja!

 - Igen. A leleteim.

 - Minden benne van.

 - Hát persze – azzal elindult az ajtó felé.

A kilincs megremegett a kezében. Aztán megroggyanó lábakkal végigvonszolta
magát a folyosón.

A minden szón gondolkodott, hogy mit jelent a minden. Minden benne van a
borítékban. Hisz’ csak a betegsége van benne. De hol van belőle a negyvennégy
év. A gyermek, a szerelem, az ég és Isten.

Mit
jelent a minden? – vallatta önmagát.

Aztán
megállt, és a zsebkendőjével megtörölte a homlokát.

- Rosszul van? – kérdezte meg egy fiatal nővér. Szép arcú, szép szemű lány
volt. 

Hiszen ez sincs benne a leletekben. A szépség. És a múlás, az idő. Az idő, mely
felőrli ezt a szépséget is.

 - Teljesen jól vagyok. Higgye el, nincs semmi bajom.

 - Üljön le, kérem!

 - Nem, mennem kell a gyerekért.

 - Hol van a kisfia... Fiú?

 - Igen az. 

 - Most hol van a kisfiú?

 Egy pillanatra belenézett ebbe a kellemes lányarcba. Erőt akart belőle
meríteni, de a szelíd vonások lomha vonalakká estek szét a szeme előtt.

 - A fogszabályzáson.

 - Elkísérem…

 - Ne! Nem szeretném….

 - Maga tudja – mondta nővér az aggódástól letisztult arccal.

 - Köszönöm a kedvességét – mondta a férfi ellágyultan.

 - Jól van. Arra van a fogászat – mondta a fiatal lány, majd ellépett
mellőle. Egy pillanat alatt elmosódott fehér volt le a kora alkonyi fények
szelíd impressziójában.

 Elfordult a folyosón. Nézte az arcokat, a betegeket. Most ezek engem
irigyelnek – mondta magában, - az összes fogamat odaadnám, ha ez a boríték nem
lenne a zsebemben.

 Halványan elmosolyodott, hogy mennyire képtelen ötlet volt ez tőle.

 Aztán nyílt az ajtó, és ismerős alak lépett elé. A kisfia.

 - Apa, régóta itt vagy?

 - Egy kicsit soká elmaradtál

 - Igen, de már nem kell hordanom a szabályozót – mondta a
kisfiú, és szétgurult arcán az a nevetés, melyről a férfinek a minden szó
jutott az eszébe. Ez a minden – gondolta, ahogy magához ölelte a törékeny
gyermektestet.

- Jól vagy, apa? 

- Miért kérdezed?

 - Olyan furcsa az arcod – mondta a kisfiú.

A
busz rángatózva haladt előre; kerekei krákogva köpködték az út sarát. Majd
kifakult az aszfalt, és a robosztus jármű ringatózni kezdett.

A férfi elnézett a messzeségbe. Az ég és a föld ölelkezésébe. A
felhők a távoli hegyek nyakába folytak véresen és lucskosan. A másik oldalon
már alig derengett.

- Kérdezhetek tőled valamit? – kérdezte a férfi, ahogy hirtelen a gyermekére
nézett.

Olyan
aprónak tűnt előtte, olyan kiskutyamód összegömbölyödő volt, ahogy az esti
fények csillogásával nézett rá.

- Persze. Mindent. Bármit – mondta a kisfiú megzavarodva egy pillanatig. Aztán
újra elmosolyodott.

- Mindent – mondta a férfi, majd magához ölelte a gyermekét. Hiszen itt a
minden előttem, a karjaimban. A többi mit számít – gondolta, ahogy beletúrt a
gyermek hajába. 

Fél kezével ölelte a kisfiút, akinek mindkét apró és vézna keze a férfi nyakára
kulcsolódott. 

Másik kezével benyúlt a zsebébe. Az ujjai a borítéknak ütköztek, majd lassan
elernyedtek.a puha szövet érintésében.

- Most nem – mondta magának konokul. - Majd később –válaszolt
önmagának.
 
Esteledett…