(Jel 3:1-6)

összezárul a csupafog éjszaka,
megtérnek a hajók a réven túli csendbe
tested zuhan: a lélek vadhús benne, húzza,
s leomlik rád az Isten sziklakertje

ott vártalak a nyitott ablakokban,
egész tájakat szaggattam ki érted
a földből s önmagamból: melletted voltam,
mikor arcodról járomcsontig tépted
a bőrt: az Isten képmását - mosolyogtam benned,
s úgy szerettelek,
mint aki mindent elveszített,
csak az szerethetett

de te sebeimet szétkapartad,
s a kebledre játékszeredként vontad a Holdat:
lelkemben Isten boncmesterévé lettél
s ahogy kettéhasított minket az éjfél,
vénáim rándulását egyszerre elkötötted,
elhaltak bennem a kertek,
elüszkösödött az örökzöld élet

s összezárult végre a csupafog éjszaka,
mellemben csend dobog: kortalan és néma -
ha elveszni visznek, nélküled megyek
s a homlokomba égett emlékképeket,
ahogy a körmödbe nőttem s a lelkünk pincemélyén
én te lettem, s te olyanná váltál, mint én,
mind összegyujtöm. Hulltomban még egyszer megsimogatlak,
s visszaadlak az örök Sarkcsillagnak

a Sarkcsillagnak, ki az élet leállósávján
magának jelölt meg reflektorfényével;
eljön hozzám zuhanásom vigiliáján,
s a fülembe súgta: "mi eggyé lett, többé nem válhat széjjel"
s ígéri: majd ha földet érek, kinyílnak a kertek
(a folyók a torkolatban mindig találkoznak)
az árvák asztalánál sírva ölelkeznek
a rég látott halottak, kit élonek hívnak

gyújts gyertyát értem a katedráliskertben
a vízköpőért, akivé átvedlettem
anyag csupán, vértelen viasztest
quia nomen habes quod vivas et mortuus est