Mester, más óra ez, más a július íze,
a nyár tegnap nagy kínokat hozott,
az érett éjszakán átszivárgott a vén
hárs tövében álló ostorlámpa fénye,
- bánatot szórt szét és bódult illatot.

Valami megroppant bennem az éjjel,
míg vézna eső tántorgott a város fölött,
Mester, a dalnak vége van, úgy érzem,
fáradt bú némítja el a dacos dalnokot.
Apró atomokra bontottad a lelkem,
bár egykor Te voltál, ki mézet adott:
hexametert tanítottál, írtam édes verset -
most ikrás e méz, s tollam ontja a haragot.
Álltam a tárt ablaknál s messzenéztem:
száz tűzliliom lebbent a lidérclakta kerten:
szemed sötétjét láttam ott is - szinte égett,
de arcod kedves volt, bársonyzöld keretben…
Majd hallottam a vihar eszelős dörrenését,
- s ekkor rímekbe szedtem égszínkék neved -
szavakat hozott elém lomhán a sötétség:
de az ige elszállt, s a mondat bennrekedt...
Konokul vártalak naptámadatig Téged,
…mondd, éreztél már sűrű mélymagányt?
Ne tudd meg milyen, lásd, én sem hencegek;
s míg e júliusi, viharos éj villámokat hányt,
én tízezer évnek éltem meg a lassú perceket.

Mester, más óra ez, más a július íze,
a virradat már cifra napsütést ragyog,
- tán' eső pihéz? az útról minden port lemos -
most ébred Buda, selymes a hajnal fénye,
- s tudom, szeretsz. Köszönöm, jól vagyok.




Budapest, 2006-2009.