Néhány nappal ezelőtt valaki emberileg nullának nevezett.
Napok óta munkál bennem az a szándék, hogy ennek a minősítő kifejezésnek a jelentését megfejtsem.
Minap mondta az egyik barátom:
- Hát még ennyit sem tudsz! Ez azt jelenti, hogy a földön heversz, értéktelen a létezésed, nincsenek az életednek emelkedési pontjai.
Elgondolkodtam erről az egy mondaton belüli szleng és az irodalmiság eszközével definiált magyarázatról.
Mik is az élet emelkedési pontjai?
Ez embernek óhatatlanul József Attila Kész a leltár című verse jut az eszébe. 

(…)

„Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.”

(…)

József Attilával értettem meg, hogy az embernek a születésével történik meg az első emelkedési pontja. Hisz megszületni erre a világra: bizalom. Az Isten hite bennünk., Méltóság, melyben az Isten kedvét leli.
Az elvegyülés és a kiválás kettőssége micsoda nagyszerű filozófiája az életnek.

(…)

„Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.”

- Ez a neked való sors – mondta a barátom. – Ettől megdicsőülsz… Az okos urak… Érted?
Kerestem az arcában a cinizmus apró rezdüléseit. De sima volt az arca, s rezzenéstelenül égett belém a tekintete.
- Hiszen minden ember, aki jogot formál az emberi minőségre, nos, annak ilyennek kell lennie – mondta nekem.

Hiába feleltem neki, hogy nem a dicsőséget keresem, hanem a magam elismerését önmagam iránt. József Attila is ezt kereste.
- Magadnak akarsz megfelelni? – kérdezte mosolyogva.
- Nem. Az önmagamban lévő isteninek - feleltem, s tudtam, hogy erre nincs érve.
- Erre nincs érvem – mondta, majd levett egy vaskos, kék kötésű könyvet a polcról.

Bennem pedig újra feltámadt a József Attila-i testamentum utolsó négy sora.:

(…)

„Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogy lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.”

Milyen kevés, és mégis mennyire sok ez az Egy gondolat bánt engemet… antitézise. Tisztességgel élni, … ez a mai világban érdem. Vagy a tisztesség látszatával meghalni, minő borzalom. Bár a tisztesség nem az ember sajátja. Csak létharc van, amit a tisztességért folytatunk. És én erre a harcra vagyok büszke. A gyermekeimre, akikért az Isten meghívott a közös teremtő munkára. S ha írtam valami jót, akkor arra, hogy jó diák voltam, aki megtanulta a leckét. S arra a tapsra, melyet a színházak közönsége beletapsolt a fülembe, s melyek ma is csitíthatatlanul ott zajonganak a koponyafal templomában.
Aztán az jutott az eszembe, hogy mekkora erény nullának lenni abban a világban, amelynek egyetlen nehézkedési törvénye az ostobaság szülte hatalmi arrogancia. A pénzben mért siker materializmusa.
Boldogok, akik nem süllyednek a zérus pont alá, hanem lent maradhatnak a tisztes szegénységben, a jóra törekvésben még akkor is, ha számtalanszor elesnek. Mert a születés kezdőpontjára és vonalára esni még nem bukás. A feltápászkodás reménye az egyetlen örök az emberi itt-tartózkodásban

Kosztolányi írta halálos betegen:

„Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.”

Kenyér és bor, család és jövő… mennyi érték. Ezek az igazán magaslati pontok, melyekre nem hat a boldogtalanság gravitációja…
S van: „van jó-szivű jót-akaróm is…” ahogy a költő mondja, s jut eszembe, hogy boldogok, kiknek vannak jószívű jót akarói…

És a szent vágyak egyik legszebbike: „…és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország….”, csak keveseknek adatik meg, s ma már ez sem egyértelmű. Döbrentei példája jól mutatja, hogy a sárba vetett arany is elhalványul, mert hat rá a gonoszság és az ostobaság nehézkedése

(…)

„De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.”

Az utolsó sor kettősége, mely Petőfi Szeptember végén című versének kettősségét hordja magában, a daktilusok sírfelirat-ünnepélyességét és végső bölcsességét, vagy a rohanó anapesztusok élet-iramodását…
Már nem vágyom elégni a versek lángjai közt, nem kell a fausti sors, s nem könnyítem meg Mefistopheles dolgát.
Szinte látom az emberi értékmérőt, melynek billegő serpenyőjét példányszámokkal, pénzzel, autókkal, rangokkal, nehezítik. S láttam a zéruspont alá rendülő embert, kihez kevés a pénz, az autó, a rang, a hatalom.
Ebben soha sincs egyensúly.
Látom az örök alámerülést a zéró pont mögé, kielégíthetetlenségben felőrlődő lentmaradás kísértéseit.
 Élni… ennyi kell. Élni és éltetni azokat, akiket ránk bíztak. S ha néha egy-egy álmatlan éjszakán megrohannak az érzések, akkor majd várok, lekapcsolom a villanyt, s érzem, hogy mennyire is jó emberileg nullának lenni, mikor csak az emberi önhitség ítélkezik fölöttünk.