Mint ritka gyöngy, nézd, még fénylik a déli kékség -,
augusztus van, nyárvég, de bennem őrlő a fájdalom,
az elmúlásnak máris itt érzem – szívemen - ütését:
fáj, s hallgatok. Mentségére nincsen mit mondanom.

Nyaramnak már mintha csak távolból csendülne hangja,
a hegy öle őket – hogy lehet?! – mégis anyásan befogadja,
suttognak e hangok és nekem hat havi bánatot üzennek:
hittem, enyémek, mégis könnyedén állnak ma hűtlennek;
…mint minden más is - ha az ősz rám hűvöset kergetett,
ha keserűn hajolt fölém az ég, és felitta éltető kedvemet.
Én mindig májust és napfényt várok, rőtaranyba szőttet,
- bárcsak tudnám, hogyan kell ittmaradásra bírnom őket?
Jön az ősz… Leszek néma, bús árnyék, tetszhalottá válva,
más férjének szeretője, örömben-bajban: távoli, hű társa;
leszek sápatag, örökké nyarat-váró, csöndes, láthatatlan,
s ha kérlelő szó születne számon: elvermelem magamban.

Meglehet, tavasszal visszatérek én és visszatér az ének,
ha életre kelve új rügybe serkennek a nagyhatalmú fák,
de hangom addig halkabb, bús és két oktávval mélyebb,
- s e fél éven át értem zúg a harang. Négy perccel tovább.

Budapest, 2009. augusztus 14.