Különös ez a tél, ahogy a szelíd tavaszias reggel bezuhog a szobámba. Hosszú ősz után rövid tavasz virul a reggelben végigdobogó fasorok közt, a fagyott tócsák elszórt szilánkjai felett.

Ma hirtelen elfogott az érzés, hogy annyi idős volt Chopin, mint most én, mikor meghalt. Vért hányt a tenyerébe, mint Csokonai, Keats vagy Tóth Árpád. Harminckilenc éves volt, s ennyi is maradt. Túl volt már a legszebb noktürnökön, a legszelídebb balladákon, a legfényesebb táncokon, melyeket valaha emberi fül meghallhat.

Így számolom az éveket, én, a csodálat irigy remetéje.

Mikor huszonhat esztendőmet tapostam el, Petőfi jutott az eszembe, mikor harmincas éveim közepéig jutottam, Byron és Mozart járt a fejemben, és a szelíd Isten, akinek mázsás gerenda törte össze a testét, mikor végigvonszolták a Via Dolorosán…

S most Chopin.

Mintha ujjai dobolnának állandóan a fejemben, hogy én még itt vagyok meddő szívvel, száznyi gyűrt papírlappal, ideges vágyásokkal. Mit ér az én egész életem, mikor ő, ha egy napot szakítanának ki az én sorsomból, hogy neki adhassam, az öröklét harsonái zúgnának fel…

Január, a megifjodó világ márványkapuja… Te is csak átengedsz boltozatos szürke felhőid alatt, de nem adsz semmit…

Ha visszatekintek az életemre, úgy tűnik fel az előttem, mint a régi romantikus várromok és romkertek a sűrűn benőtt árnyas parkokkal, a vidék öléből kiszakított patakokkal, hamis madárcsicsergéssel. Akkor régen romnak építették ezeket, mert a modern ember legerősebb képessége az öncsalás.

Mintha minden az életemben romnak épült volna, s talán ez az a különös és ambivalens vonzódásom a közelmúlthoz, melyben az öncsalás mögött volt valamiféle tisztesség..

Ma a hittelenség korát éljük, hosszú napokat tunya együgyűségben, s mintha semmink nem lenne már.

Mikor belépek egy antikváriumba, megnevetett groteszk önmagam, ahogy el akarok lopni valamit a múltból, a régi könyvek édes szagú lapjainak öröméből.

Ma már nincs pénzem könyvekre, és mohóságom nem engedi, hogy lemondást leljek az otthoni dúsan megrakott polcaim alatt.

Néha elsétálok a parkba, hogy a múlttal viaskodjam. Keresem a padokon magányosan olvasgató lányokat, akik verseskötetekkel üldögélnek, s arcukba tétován besüt a holnap aranya. Ülnek, hosszú és ideges ujjakkal lapozgatnak, majd összecsapják a könyvüket. Még várnak egy rövid ideig, aztán eltűnnek. Mint dédanyáink, a háború előtti lányok, kik nem tudhatták, hogy dédunokájuk majdan valamikor szenvedni fog attól, hogy mennyire üressé fogják tenni a világot az eljövendő korok gyermekei és unokái.

Megérintem a pad rossz és repedezett deszkáját. Talán évekkel ezelőtt ültek rajta utoljára, s talán egy évszázaddal ezelőtt egy finom csipkés kesztyűben bújtatott női kéz lapozott itt bele Ady Új Verseibe…