Csak vacogtam ott - félve - a rideg senkiföldjén
- ott feledett, árva, kábult-fényű mécses -
magához vont és ölelt, ölelt a messzi örvény,
míg perc percre hullt - és lett ezredéves.
Ekkor meglebbent nyárvégi, hűvösödő csókja
a hegyen prédáló goromba szeleknek,
és már úgy láttam magam, mint süllyedő bója,
vagy maszatos fénykép, mit éppen összetépnek -
…majd ponttá zsugorodtam a létezés ében,
álmos, nyári éjjelének szentté szűrt ölében,
feledtem, hogy ősz lesz megint, - lucsok és sár -,
hiszen örök nyár legyint, s nyújtózkodna bennem:
dália, fény, fel az égig, fennen - és nyár, újra nyár…
…nyílik az estike, július van és világos sokáig,
a kertben roppan a forró kavics - igen, ott…
Kétség, félelem csak távolról, az őszből homálylik,
- s rájövök: van álom, mi nekem meg nem adatott.
Egy hang szívembe váj: vigyázz, magadra is vigyázz,
bár ismét bekerített a kétségbeesés és a gyász,
de akarj megtisztult szívvel ébredni reggelente,
gondjaidat a föld - hidd el - már mindet betemette,
ha maradt is vétked, az mind édes, örök pillanat,
s jól tudod: nincsen helyed ott, hol a boldogság fakad.
…de most egy kedves alak lép elő a nyári fák mögül:
cseppnyit zizzen a lomb - majd a hirtelen nesz elül…
Elalvás előtt
önmagamat láttam a szemedben.
…fogtad a kezem, 
és végig ott álltál mellettem.


                                  ( Willem Haenraets festménye)

Budapest, 2009. augusztus 17. hétfő este