Amit ma láttam,
elmondom Neked,
egy őszi estét,
az ábrándos eget,
a kihunyó fényeket,
mámorok bús borát,
a felhők bíborát,
házat, utcát,
aranyló teret -,
s a lényeget,
hogy szerettelek.

Tisza-partra vetett a séta,
jártam az estet,
én, a kishitű poéta,
és a part ezernyi bokra
árnyként hullott
a halványkék habokra.

A téren az est
oly halkan szaladt,
és a firkás rossz falak
közt galambok raja szürkéllett.
Fény, illat és imbolygó test
a házak felett,
s a templomok vállán
együtt remegett.

Egykor lomha nyarak hajoltak
a parkokon át
s friss tavaszok itták
a kutak elomló sugarát.
Máskor tetőkre ültek
a márványarcú telek,
de ez őszi estén
mindenütt
Téged kerestelek.

- Gyenge galamb lágyságában
nyakad, állad,
aranyszínű vállad ívét,
mit fények fonnak át
egy őszi estben,
de én itt kerestem
a hallgatag Szegeden
szép kezednek vonalát.

Felettem az ég,
s karcsú nyaka nyúlt a Dómnak,
és az esti fényben  tüze gyúlt
a lomha lángú boromnak.
Ajkad színe volt az is,
és tested ott fénylett a Tiszán,
mint fehérlő ködalak,
- az elfeledett Artemisz temploma -,
s már nem tudtam, hogy van e hitem,
mert Te oly szelíden
mindenhol velem vagy,
mint az Isten,
és sírni sem tudtam,
mert a hangodat játszotta
egy messzibe merengő  hegedű.