Szürke est baktat szembe a csenddel: mint megtiport, vérző állat, csillag fészkel álmos pilláidon, - januári és hideg a budai vasárnap. A hegy felett lobog a szél, akár a dagadni vágyó, tépett vitorla, elfeledett, ódon dalokat mesél, míg éj-gyermekét az est kihordja. Rongyos levelek görbe széle metsz valószínűtlenül torz ábrákat az ónszínű, megfáradt égre,- …csak az a sor jutna még eszembe, melyben leírtam: elfújt bánatomért mit adhatok én neked cserébe…?! Ha meghalok és koporsóm teteje lezárva, - nyűgeim elhajítom és fütyülni fogok a világra; de addig minden éjjel feléd nyúlok a sziklasötét éjszakából, és csakis akkor engedlek el, ha már a hajnal barna szemeidben lángol... …addig kényes homlokod simítja a szám, (puha fehérség hull a konok égből) - nézd, égig nyújtóznak a bölcs fák sötét szemöldöködnek vonalán. |