A hang elakad torkomban,
mint a széllé vált kiáltás,
némaság szegélyezi a felbuzgó vágyást -
szólhatnék,
írhatnék,
mégis hallgatok:
cipelem megfáradt bánatát annak,
ki én vagyok.
Nekem nincs hangom,
te mélyzúgású harang vagy,
megkondítod magad
s én elveszek alattad... -
bekerítem szavam,
cseppenként hullajtom az időt konokul
mely álmaim és napjaim forgácsolja,
lankadt nyugalommal nézem
amint porrá zúzza…

Vannak órák, amik meggyötörnek,
és azonnal visszadobnak
az édes anyaföldnek;
megriadok -
mintha ásítana felém a sír nyitottan:
üres lapjait pergetem egyhangú napoknak,
nézem e meddő percet borongva,
lehunyva szemem,
két karom keresztbefonva:
fájdalmam befed,
- a csillagok mind a földre hullnak -
csak a vér száguld szívemben ájultan;
felettem szelíd árnyék leng
ha eljön az antik alkony,
mint eltévedt pilla egy régi, kedves arcon.

Most azt hiszem,
nekem írnom nem szabad.
Nem akarhatok
félmegoldásokat,
kitalálni csalfa, tünékeny álmokat,
hisz utolérnek a válaszok - az igazak,
és apróra törik a délibábokat…
Ma úgy érzem,
nem költök többé már dalokat,
hisz benned megtaláltam a verseket,
melyeket én sohasem írtam meg... 
Az érzés szorít, hogy szinte roppant,
és keserű kín csordul belőlem,
akárha malomkő feküdne rajtam.

Talán ha te szólsz rám,
a te szavad balzsam,
meséld el,
hitesd el,
hogy valamit én is akartam,
minek értéke van és hatalma:
lehetnek még zsarátnok soraim,
melyek a léleknek bókolnak,
vagy mint morzsolt sziklatömb
hályogos sűrűség alatt zúdulnak -
ma még viszem őket sehova,
semmilyen napjaimba:
de küldj megkeresni
és találni magamban,
vajon él-e még,
szól-e,
hiteles-e szavam..?

...Reményem csak ennyi,
de ez megcsillan a napban,
mint az a suta krétarajz,
mit negyven éve a Nagyerdőn
az aszfalton hagytam…