Azért…

…mert minden, de minden érdekel,
mi veled a nap során megesik, a sok égi,
fényes jel feletted, s nekem tudnom kell:
életedben hogyan férek el,
s ami enyém: óvni - téged örökre megőrizni -,
mert így van elrendelve:
még a semmibe szürkült
reggeleket is – mindet -,
sokszor marasztalt színes emlékeket
és komoly-szép nevedet a novemberi,
maszatos égre írni fel.
Tudom, ezt így kell, így rendelte Isten,
kellett, hogy engem hozzád menekítsen,
hiába korhad a lélek, és dermed a szív talán,
de szent vágy suhan az idegek huzalán,
ha szemed sötétjétől
elakad hangom egy pillanatra,
s e romlott földindulásból kiszakadva
hiába üvölt köröttem az orkán,
veled már nem félek,
és talán így tovább szólhat bennem az ének
a világ rongyos, gyűrött porondján.

Amikor csak lehet, nálad lelek vigasztalást:
ilyenkor befed a jótékony, bíborszín palást -,
tudod, nélküled minden vak éjjé gyűrődik össze,
s jaj, már őszül is a füst a tömzsi kéményekben,
de te gyógyír vagy a lüktető sebekre –
…így élek minden nap,
lebegve, lebegve, lebegve.

Néha gondolatom - mint vonatindulásról
lekésett balga utazó - visszaréved: állsz
a neon kékellő fényében a Deák téren,
zajtalan suhan mögötted a metró… -
…akárha nyár volna, meghazudtolja magát
kedvenc évszakod - és áll a perc köröttem,
és szinte minden: akár a tetszhalott.

A hegyen fellegrongyok csüngenek alá a mára,
- úgy fáj a tépett, fakó fenyvesek magánya -
látod? belesimul a végtelen kitárt karjába
az elpergő időnek lassú, lomha áradása,
s én daccal állok középen: végre rád találva;
de mert mindketten tudjuk – tiltott e kincsem:
hát halkan súgom magamnak: dona nobis pacem…



Budapest, 2006. november 1. -2009. november 5.