Még sok mindenre emlékszem az apámból. De
van egy rövidke idő, amely makacsul kísért a tudatomban, és még annyi év után
is könnyeket koldul tőlem. S ma is úgy élem meg azt a régi pillanatot, mint az
alázatos szívű pap, aki Krisztus testét az ajkához emeli. Hiszem, hogy az
emlékezés szentség, mellyel az Isten néhány pillanatra visszaadja az élőknek a
holtakat.
Pedig nekem csak a lemezjátszómat kell
bekapcsolnom hozzá.
Mindig elnézem, ahogy a tű egy csendes
huppanással ráhull a lemezre. Varázslat ez porond és színpad nélkül az ég
sátora alatt, melyben én vagyok az egyszemélyes közönség. És a zene…

A nézőtér zsúfolásig megtelt. A hatalmas
hangversenyteremben a parfümök nehéz illata izgalmasan kavargó eleggyé vált a
felvillanó női vállak, a beszéddé fövő szavak sűrűjében.
Aztán a reflektorfények elhalványultak, és
a zenészek két oldalt hosszú sorokban felvonultak a színpadra. Aranyszínű
rézfúvósok és mályvaszínű hegedűk villantak és hunytak ki a színpadi világítás
párolgó fényei között.
Taps harsant fel, mint messzi tájak
zuhatagainak harsogó hullámai.

Majd karmester lépett az emelvényre.
Meghajolt, aztán a közönség felé fordult. Beszélni kezdett. Az apámra néztem,
aki hanyag nyugalommal hallgatta a magas és kopasz férfi szavait. Néztem az
apámat, s ilyenkor a csodálat különös erővel lobbant fel a bennem. Aztán
észrevette, hogy figyelem. Felém hajolt, és csak ennyit súgott nekem:
- Hallgasd, mert nem fogod érteni.
Zavartan hullottam vissza a székembe, s
igyekeztem úgy tenni, mintha figyelnék. Nem is értettem ezeket az olaszosan
elcsattanó és németesen felhorkanó szavakat. Csak az apámat figyeltem, a szép
és férfias kezét, a hátrafésült haja mögül feltáruló magas homlokát, halványan
botorkáló tekintetét. Aztán hogy rám ne szóljon, hirtelen magam elé bámultam a
szégyenkezés hosszú csendjével. Közben újra taps ropogott köröttem a méla
csontok csattogó zenéjével. Mint megriadt madár a szárnyával, én is verdesni
kezdtem a tenyeremmel. Most az apám tette a kezemre a kezét. Félve néztem rá,
de mosolya megnyugtatott. Aztán csend és a kéken és vörösen imbolygó fények
terpeszkedtek szét a színpadon.
Az apám elengedte a kezemet, s a zene
lassan felmerengett a hangszerek sokaságából.
Halk és nyugodt zene, amiből akkor csak a
komor és feszült nyugtalanságot hallottam ki.

Otthon, mikor félig levetkőzve ültem az
ágyam szélén, visszatért hozzám a koncertterem zenéje, ez a csendesen induló,
majd felágaskodó muzsika, amelyet apám oly áhítattal hallgatott, mint mikor a
pap az oltár előtt Isten csendjét hallgatja ki. Az ablakon keresztül beáradt az est, s
magával sodorta a nagyvárosi zajok és füstös szagok elegyét. Hátradőltem, s
figyeltem önmagamra, ahogy a lelkem egyensúlyoz a megújuló távoli lármák
zuhogása és az ajtó résein és a falakon átszivárgó zene között.

Hajnalban talán néhány másodpercre
magamhoz tértem, ahogy felráznak a közelben dohogó hangok, de éreztem, hogy
elengednek, s visszalöknek az ágyhoz. Fáztam, s magamra húztam a takaróm. Másnap tudtam meg, hogy az apám rosszul
lett, s a szomszéd vitte el a kocsiján az ügyeletre. Csak három hét múlva
jöhetett haza a kórházból.

December volt, különös és kopár.
Ádvent tájékán volt valami riasztó a
fekete háztetők, a szürke utcák és a hullámzó ködök látványában. Úgy feketedett
belém az apátlanság kínzó érzése, mint az utolsó évek ünneptelen üressége.

Csengettek. Az anyám egy magas fiút kísért
be, egyetlen barátomat.
Köszönt, de láttam az arcán, hogy nem
követeli meg a visszaköszönésemet. Leült velem szemben, de néhány percig nem
szólt. Viaszos vékony ujjaival kaparászott az asztalomon. Ujjai néha
beleakadtak egy-egy könyv vagy füzet lapjai közé.
Figyeltem az arcát, vastag
szemüvegkeretét, apró pihéket az arcán, lefelé görbülő száját.

Mikor észrevette, hogy kutakodom az
arcában, rám emelte a tekintetét. Majd leejtette a terítőn magasodó könyvek
közé, s hosszan hallgatott. Aztán csak annyit mondott, de azt is mintha az
asztalon nyugvó egyik könyvnek mondaná:
- Látom, olvasol? – aztán megfogta a
könyvem szélét, s megkérdezte: - Mi ez?
- Semmi. Csak egy könyv. Még apától. Már
sokszor…
- Igen, láttam már a kezedben.

Hosszú csend keveredett közénk. Mindketten
a lámpa fényébe meredtünk, amely ott gomolygott az aszat fölött.
Aztán bentről zene szólalt meg. Tucatnyi
hegedű, majd rézfúvósok.
- Apád?
- Igen, ő az.
- Hogy bírod?
A kérdése hirtelen úgy ragadt belém, mint
tövis a puha bőrben.
- Mit hogy bírok?
- Hát ezt?
- Hogy beteg?
- Igen azt, hogy beteg.
Megint a lámpafények, majd a magas könyves
szekrény emelkedett és zuhant az imbolygó fények előtt.
- Ő az apám. Mit nem értesz?
- Hogy minden este ez a műsor megy.
- Nincs semmilyen műsor. Zenét hallgat.
- Ilyen hangerővel?
- Engem nem zavar…
- A jajgatását akarja eltitkolni?
- Sohasem jajgat – mondtam dacosan.
Hirtelen magamba merültem, hogy emlékezzem
a régi fájdalmaira. De csak az arca maradt meg bennem, ahogy elnehezült vonásai
mögött a szeme belesüppedt a pillanatnyi öntudatvesztéseibe. És a keze, a szép
és ápolt keze, ahogy szinte összeroppantotta a szék karfáját.
- A szomszédok még nem szóltak?
- Még nem – mondtam, majd hirtelen gyorsan
párolgó gyűlölet lobbant bennem. - Ezért jöttél? Láttam, hogy meglepődik. Ajka elvékonyult,
arca elkeskenyedett. Most én akartam megkínozni őt.
- El is mehetsz. Én sem bántalak az
anyáddal, pedig elég rossz híre van errefelé. Az én apám csak beteg, a te anyád
romlott is.
Elkomorodott. Szólni akart, de ekkor
üvegcsörömpölés csattant a fal mögül. A fiú fölém magasodott, ahogy felállt, s
annyit mondott:
- Te belebolondultál ebbe a helyzetbe.
Magamban azt gondoltam, hogy nincs itt
semmiféle helyzet, csak valami már nem olyan, mint rég.
Többet nem jött hozzám ez a fiú, s csak
évtizedekkel később találkoztam vele. Meglett emberek voltunk mindketten.
Ő utazott valahova, én a fiamat vártam. A
pályaudvar csupa zaj volt, hó és sár, szürkén gőzölgő lehelet, emberek
elmosódott alakjai, távolban veszteglő vagonok hosszú sora, messzi háztetők, s
közelben vonagló sínek,.

Keveset beszéltünk, de azt hiszem,
megbocsátottunk egymásnak. Kezet fogtunk, majd elváltunk. Még láttam, ahogy
felszáll a vonatra. Nem ült le, csak egy fülke előtt állt. Mintha engem figyelt
volna. Nem voltam benne biztos, hiszen előtte és mögötte utasok jöttek-mentek.
De akkor rég, mikor gyerekek voltunk, itt hagyott, és én hittem, megbánta a
szavait. Hallottam az ajtócsapódást, majd amolyan felsistergő köszönésfélét,
majd újra az ajtót. Aztán az apám kiáltását. Majd anyám hangját, s megint apám
elfúló kiáltását, s legvégül a hangok egymásba szakadtak…Aki szirénák, jajgatás, sikoltás és sírás
között élt néhány hónapot, az megért engem.
Mikor az apámat harmadszorra is elvitték,
megtelt az udvar, de még a bejárati kapu is emberekkel. Többnyire ismerősök,
alkalmi együttérzők voltak, de mindig volt a bámészkodókból is. Ilyenkor szégyelltem
magam, mert az apám betegségét olyasvalaminek éreztem, ami kevesebbé tett.
Voltak, akik engem néztek, vonásaimban
keresték saját vigaszukat, kerestek indokot saját életükre. Pedig tudtam, hogy
nem szabad szégyellnem, de gyerek voltam, aki kifosztottnak érezte magát az
apja nélkül.

Sohasem fogom elfelejteni azokat a
perceket, amikor utoljára behívott.
Lefüggönyözött, nehéz levegőjű szoba volt
kevés bútorral, könyvekkel, falnak támasztott festményekkel.
- Gyere ide! Ne félj, nem bántanálak.
Sohasem bántott. S ha őt bántotta valaki
vagy valami, kiment a szobából. Egyszer láttam, hogy cigarettára akar gyújtani.
Szájába vette, de aztán ideges ujjaival megragadta, s eldobta. Azt a cigarettát
eltettem. Még egészen kicsi voltam, és a látvány annyira az apám volt, hogy az
eldobott cigaretta mindig visszakövetelte néhány másodpercre a túlvilágról.

- Le kell feküdnöm ide az ágyba. Nem tudok
már ülni sem – mondta, és remegő testtel ült le az ágy szélére.
Pedig két karját hátratette, hogy
megtámassza a testét. Annyira szánalmas volt az erőlködése, hogy inkább
elfordultam.  Néztem a falakat, a könyvespolcokat, a rólam készült
festményt, aztán anyámat, ahogy ott áll egy régi ház tornácán a déli napfények
ékes glóriája alatt. Lágy ecsetvonások formázták az arcát, mozdulatait, ahogyan
az Isten is megformálta azt az idealizmust, amely az apám kezét vezette.
- Feküdj ide mellém, fiam. Szeretném, ha
itt maradnál, mert valamit mutatni akarok. Csak azért, hogy emlékezzél rám.
Odafeküdtem mellé, közel hozzá, szinte az
orrunk összeért. Mosolyogni akart, de csak a tátogott. Mintha fuldoklana. Aztán
köhögés fogta el. Félrevonta a fejét, úgy rándult meg a teste újra és újra.
Aztán elcsendesedtek a mozdulatai és az
arca újra ott remegett előttem. És én megkérdeztem tőle azt, amit már régebben
is akartam, de amit annyira értelmetlennek éreztem, hogy nem is mertem
kimondani.
- Azt mondták az osztálytársaim, hogy meg
fogsz halni.
Kicsit hallgattam, majd sírás nehezült a
testemre.
- Úgy utálom őket – mondtam, de az utolsó
hangok már szétmállottak a könnyeimmel.
Odabújtam a vállához, mint valami kisállat
a hörögve haldokló szülőjéhez, amit leterítettek.
Éreztem könnyű kezét, ahogy a vállamra
teszi. Ott volt az érintésében az ölelés vágya, de az csak érintés maradt.
- Nem hazudtak az osztálytársaid. De ezért
ne haragudj rájuk. Gyerekek, akik csak kifecsegik azt, amit az apjuktól vagy az
anyjuktól hallottak.
Éreztem, hogy elfáradt ettől a néhány
mondattól. Vagy talán a szavak súlya gyengítette el. De aztán újra beszélni
kezdett, mert megérezte, hogy kell a vigasztaló szó.
- Tudom, hogy mindig ezt szokták mondani,
de hidd el, így lesz...
- Micsoda? – kérdeztem az apámat, ahogy
felemeltem a fejemet.
- Nem hiszem, hogy teljesen magadra hagylak.
Valami itt marad belőlem. Az emberek nem szoktak teljesen eltűnni.
Látta rajtam, hogy értetlenül bámulom,
ezért még beszélni akart. S én viszont azt láttam, hogy erőt gyűjt, vadul
nyeldesi a levegőt. Néhány másodpercre lecsukta a szemét, majd kinyitotta, és
ismét felém fordult.
- Én is emlékszem az apámra. Annyi idős
voltam, mint most te. Elment a háborúba. Soha nem jött haza. Kétszer
megcsókolt, majd megölelt. Aztán elment. Rengeteg katona ült a vagonokban, még
egy percig sem nézhettem, hogy megjegyezzem az arcát...

Megsimogatta az arcom. Nem puhán, hanem
inkább érdesen, mert a keze mintha megrázkódott volna, ahogy az arcomhoz ért.
Talán az ujjaival is bele akarta írni az arcom vonalát, hogy azt magával
vihesse. Most később így érzem. Talán csak azért, mert én így tennék…
- Te majd emlékezel rám. Hiszen mi mindig
jóban voltunk.
Hallgatott, majd folytatta:
- Bekészítettem egy lemezt, amit nagyon
szeretek. Nem tudom, hogy te szeretni fogod-e, de ha meghallgatod majd néhány
év múlva, vagy nagyon sok év múlva, akkor olyan lesz, mintha én is veled
lennék. Kapcsold be a lemezjátszót, aztán gyere ide vissza! – mondta erőtlenül. Úgy tettem, ahogy kérte. Éreztem még akkor
is a tekintetét, amikor háttal álltam neki, s felemeltem a lemezjátszó karját.
Aztán visszafeküdtem mellé. Néhány apró roppanás után megszólalt az a zene,
amit annyiszor hallottam már a bezárt ajtó mögül.

Soha nem felejthetem el azt, ahogy
elaludtam mellette. Testének melege és halk szuszogása, s talán még a zene
lágysága is eszméletlenné ringatott.
Arra ébredtem, ahogy anyám ott ül az ágy
szélén az apám mellett.
- Zoltán! Mi van veled! Lélegezz már az
Istenért! – kiáltotta anyám, ahogy fogta az egyik kezét, s a másik kezét a
homlokára tette.
A lemezjátszó karja érzéketlenül kopogott
bele az anyám jajszavába, s a lemez még sisteregve forgott tovább.
Hirtelen felugrottam, és kiszaladtam a
szobából. Majd a résnyire tárt ajtóról leskelődtem vissza, de csak anyám
hangját hallottam, ahogy az apámat szólongatja.  Szerettem volna az
apám arcát látni, de befelé fordult arccal feküdt, s kintről csak a fekete este
bámult be részvétlenül.

Három hét múlva halt meg. Egyszer láttam
még a kórházban, de ott is csak a monitor apró képernyőjén, és talán csak egy
percig nézhettem. 
A temetésén sokan voltak. Ezt onnan tudom,
hogy rengeteg szorongatták a kezemet, szinte egy óráig még ott álltam a sírja
mellett, és hatalmas koszorúdomb nőtt az én drága apám teste fölé.

Így hallgatom ma is azt a zenét, amit
akkor megmutatott, és keresem benne őt, a szép és férfias kezét, a hátrafésült
haja mögül feltáruló magas homlokát, a betegségtől elerőtlenedett érintését,
lázait és szenvedéseit, melyek megrémisztettek, de legalább addig is velem
volt. És élvezem a bölcsességét, mert tudta, hogy a zene megnyújtja az
emlékezést, még akkor is, ha az elvesztegetett órák és napok számtalanná
sokasodnak.