Lassan itthagynak az emlékeim,
fáradok, agyam kiszáradt tómeder,
elkopok, zörgő gépezet vagyok,
az elmúlás-tudat cövekként földbe ver.

Egyre sötétülő álomképet látok,
véremben cukor ég és az elmúlás,
hol vagytok ifjúkori álmok?
Hol van a hevület, hol van a lázadás?

Már azt is feledem, tegnap mit is ettem,
ereim falában zsákszámra gyűl a mész,
ám ahogy a napos, bágyadt őszbe fekszem,
úgy érzem semmi baj, nincsen semmi vész:

míg melegít a Nap, míg szédűlnek a lányok,
míg jó a bor, míg enyhe az idő,
fene bánja múló emlékeim árját,
ha langyos ősszel is van tele a tüdő.