Egykor a szépség elkápráztatott.
Elvarázsolt a szerető mámor,
szemem vásznára festette áldott
gyönyörét a szívnek, melyben tűz lángolt,

és dobogott az emberért a hit,
hogy a vérerekben száguldó szó
a tüdőn melegvő gondolatait
édes nyelvünk szárnyán égre szálló

dalra kapja. Egykor magad voltál
a szépség, és az íz is te voltál
Írisz hangjában: az igaz, a jó.

Hűtlen hit! Sajgó illatod maradt csak,
most néma fájdalommal tapintalak
összeforrt szám, és szemhéjam alól.