A révész |
Csendben ültem a parton. A lombszöcskék cirregései, a vízipatkányok hancúrozásai el sem jutottak hozzám. Nem érlelődött örömöm sem az éji neszekben, sem a vízpára fölött terpeszkedő Hold sugaraiban. Magam hittem ott egymagam, úgy ahogy jöttem. - Talán túlra vár? - szólalt meg egy hang. Nehezedő fejem akaratlanul fordult az ismeretlen irányába. Nem tudtam, hogy képzelődtem-e, vagy visszakeveredtem a valóságba. Kezdtem hinni az előbbit, mikor súlyától szabadulva sóhajtott a víztükör: nem messze tőlem csónaktestet húztak a partra. Mégsem a holtak utolsó kísérője közeledett felém. Szeme nem izzott, bár öltözete viseltes volt, és arcát a kortalan öregség leple takarta. - Átviszem magát, ha arra vár. - szólalt meg ismét. Egy ideig még hallottam ropogni a hullott ágakat, aztán az utolsó is beleveszett egy megriadt madár sikolyába. - Na jön, vagy marad? Embert nem lát erre reggelig, nemhogy csónakot! - kiáltott felém. Ha kérdés ébredt volna bennem "Miért nem mentem át?", választ nem tudtam volna adni, csak újabb kérdés született volna: "Miért? Ott jobb?". *** Pirosló orcával köszöntött a hajnalhasadás, s meg-megcsorgott az ébredező fűszálakon. Úgy talált az első napsugár, ahogy az utolsó hagyott - a megkorhadt uszadékfára gömbölyödve. Tűnő álom nem húzta szemhéjamat, csak gémberedett karom-lában kívánta hogy mozduljak. Leballagtam az iszapba fúló partra. Átnéztem a csoda tágra nyitott gömbjén, messze, túl a folyón, át a napfonta fátylon. Tekintetem egyre távolabb száguldott tőlem az anyag közötti űrben. Nem láthattam az öreget, amint a partra vonta a velevénült ladikját. Mellettem állt már, mikor a képmozaikok a helyükre kapaszkodtak. - Adjon Isten! Rég nem volt mosoly árnya suhant át az arcomon, de elillant, mielőtt kibújhatott volna teljes alakjában. - Ha meg nem bántom, mit csinál itt a fiatalember? Válasz helyett az öreg arcát néztem. Szemöldökének kopott-fehér íve ismerősnek tetszett rajta. Szeme nyugodt tartózkodással keresett bennem valami kilátót, amitől elbizonytalanodtam: "Gyóntatómmá tegyem, vagy társammá? Az idegennek adjam meg a választ, vagy az ismerősömet hívjam benne?" - Talán azt, amit a túlparton is tennék... – nyögtem ki végül. Kissé megingatta fejét, vagy ingnyakát igazíthatta. Lemondó hangja felébresztett bennem valamit. Talán a tiltakozás volt az, talán a bizonyítási vágy, talán valami más. - Ha még lehet, most magával mennék... – bólintottam a túlpart felé. Visszanézett rám. Hallgatását átitatta egy megfoghatatlan megértés, tekintete mégis meglepődött tükörarcról árulkodott. - Várjon meg itt. – válaszolta. *** Hamar visszatért az öreg a ladikhoz. Egy kisebb zsákot cipelt, s betette azt a csónakba. - Érdekli? – simult kérdése a víz hangjaiba. Haraphattam volna az együttlét lassan érő gyümölcséből, de mielőtt egy tessék? vagy más idomtalan kérdés válhatott volna ki belőlem, rámijesztett egy talány: "Belelát gondolataimba?" - Elhiheti, semmi ördöngösség nincs benne! - ültette közénk a zavartságot. Háromszor gondoltam át kérdésem, háromszor háromféle képpen. - Ne higgye, hogy csodaszerzet vagyok. Csak jövök-megyek a két part között, s hozom túlról ezt a zsákot. Ez a dolgom. Nem olyan érdekes, mint a maga éjszakázása. Érthetetlen arcvonás lopakodott végig a mély barázdákban. Mégsem lehettem az öreg segítségére, már béklyót erőltettem magamra. "Talán mások gondolataival szórakoztatja magát? Miért akart áthozni? Este is kétszer kérdezte…" - Ne értsen félre, nem akarok én magától semmit! Csak átviszem, s tőlem ülhet napokat is a parton, de ha úgy tetszik, akár vissza is fordulhatunk. - vált kissé barátságtalanabbá a hangja. Majd oldalra pislantott: a lapátot ellenőrizte, mintha szükséges lenne. - Hogy tud válaszolni olyan kérdésekre, amelyeket ki sem ejtenek? Láttam, rajta volt a sor, hogy elhallgassa első gondolatát, mert perceket engedett közénk furakodni. - Különös szerzet maga. Érdekes kérdéseket tud feltenni! Éreztem, beszivárgott valami a ladikba, amit nehéz már kilapátolni onnan. Mégsem adtam fel. Sikerült elhitetnem magammal azt, amit el szerettem volna hinni, s csak erre tudtam figyelni. - Hallja? Vagy érzi őket? Nem értem... Az öreg - bár tapasztalata biztos palánknak tűnt - kissé megilletődött újabb kérdésemen. Eltelt öt lapáthúzás is, mire megenyhült az arca, s válaszolt: - Annak ellenére, hogy egy egész éjszakán át gubbasztott, mondhatom, vicces kedve van. De ha érdekli, bizony ám hogy hallom a kérdéseit! Süket még nem vagyok..., sem vak... Legyinthetett egyet magában, mert mosoly keringte körül. - Hallom, mint maga! Hogyan hallja? Ha belülről, hát én is úgy. Ha úgy, mintha szólnék, azzal is megbékélek. Elég az, hogy hallom! Utolsó szava nyomatékaként zökkentünk egyet. - Itt vagyunk! - lépett ki a sekély vízbe. Elfelejtettem mibéli szándékom csalt át erre a partra - ha volt egyáltalán - és csak azt vártam, szóljon ismét a révészem. - Nos, fiatalember? Megfelel ez a part, vagy vigyem talán vissza? És csavaros gondja akad-e még, mert most dolgom volna! Nem tudtam, hogy mitévő legyek. "Nem akarja elárulni? Vagy mégsem tudja, hogy mire gondolok?" - Nem tudom, hogy mire gondol, mi az, amire válaszolnom kellene, de higgye el, nincs takargatnivalóm! Úgy látom, magának annál több is akad! - válaszolt ismét.
Lestem, mit tesz erre, miképpen válaszol. De nem történt semmi. Csónakja körül hajlongott, kötözte azt egy kidőlt fához, rejtette evezőjét. Néha félfordulatot tett felém, s szűkre húzott szemhéjai alól egy-egy pillantással sújtott. Szeme a múlt éjszaka szürkeségével rejtette előlem a gondolatait. Megismételtem kérdésemet. Ordítottam magamban. "Figyelj öreg! Miért nem találom a helyemet sehol?" Éppen elvégezte teendőit, zsákja felé nyúlt, s mielőtt a vállára lendítette volna, ismét megszólalt: - Egy valamit sejtek. Nincs magának dolga, s nincs ez így jól! Az öreg - amúgy talán istenáldjonra nyitotta volna száját, s indult volna dolgára, de - megállt, és megvizsgált utoljára: vajon mi az a teher, amit elbírok tőle. - Keresse csak végeláthatatlanul, s ha nem leli, görnyedjék uszadék tuskóra! Van itt is... Isten önnel! - s rátért útjára, amire előbb is készült. Válaszán meglepődve, viszontköszönés nélkül hagytam távolodni. Az éppen kifutó hullámok a csónak farát emelgették, feje pedig bólogatott. *** Az alkony füstszínű felhőket fújt az ég haló kékjébe. Zökkent egyet a csónak, és magával rántott. Talán soha nem tettem addig, de akkor hátranéztem. Mögöttem a folyó az utolsó napsugarakban csillogott, álmot mosó ködnek nyoma sem volt. „Gyönyörű itt minden.” Visszafordultam. Szemben a zsákom feküdt - nyaka már fogásra állt. Nyúltam érte, vállamra vetettem, s úgy léptem ki a csónakból, ahogy jöttem, egymagam. |