Aranylant

Igaz, az artisták már régen a földön jártak, a zsonglőrök kezében a karikák is bizonytalanul röpködtek, az állatidomár nagymacskát a városi állatkertben láthatott utoljára, annak is vagy tíz éve már. A zenekar is évekkel ezelőtt szétszéledt, fanfárra már akkor sem tellett - de azért büszke volt Pupilla az egykoron oly fényes társulatára.

Ugyanakkor kínozta őt a felismerés is, hogy ő lesz az utolsó a családjuk sorában, aki e neves társulatot még egyben láthatja. Tudta, hogy a szép hagyományuk az idő emésztő örvényének tölcsérében forog már egy ideje, és látta, hogy sem artista, sem bűvész nincs, aki kivarázsolná őket onnan, ha csak nem történik valami csoda!

Egyik nyár este kopott lakókocsijában tett-vett Pupilla, és valahogy úgy fordult, hogy a kis kocsiablak elé lépett, talán ki is lesett rajta. Éppen egy kölök rúgott felé egy labdát, amely hatalmas csattanással az ablakrácsozatnak vágódott. Pupilla ijedtében hátraugrott, megbotlott valamiben, és ráfenekelt a lakótérben álló kis padra, annak is éppen a szélére, ami megbillent, és így a másik vége, mint ágaskodó paripa ugrott fel, és belefejelt a kis könyvespolcról kilógó könyvbe. Persze az sem maradt tétlen, fordult, és mint feszült dominósort lőtte szét társait a polcon. Onnan az utolsó lepottyant, ráesett a kisasztalon a poros, öreg televízióra, ami – láss csodát! - rögtön képre kapott. Pupilla feltápászkodott a pad mellől. Elfeledte ijedtségét is, fájdalmát is, úgy elkapta őt a kis fekete-fehér tévé hangja.

Talán a mérgelődés dughatott vattát a fülébe, köthette be a szemét, mert észre sem vette a tévét, mintha ott se lenne az egyszemű, a korábban megkezdett dolgát folytatta Pupilla. Eltelt jó pár perc, talán negyed óra is, mire feltűnt neki a szürkülő estében a televízió fénye. Ismét odalépett a tévé elé. Felvette a földről a mellé hullott könyvet, s egy pillantást vetett rá. Bár sosem olvasta, csak volt valahonnan, egy fekete ruhás alak volt rajzolva fedelére, mellette egy legénykével. Talán apja ajándékozta ezt is neki. Visszatette a polcra az öreg kalendáriumok, szakácskönyvek, meg lánykorából maradt pár mesekönyve mellé. Pislantott a tévére is, a kapcsolóját kereste, de kezének valami gátat vetett, szemének valami csapdát állított. Egy bemondó mosolya ragyogott a maszatos-poros képernyőn, és igéző tekintettel pont Pupilla szemébe nézett. Isteni derűjén túl csilingelt a hangja is, amint milliós nézettségről beszélt.

Egyrészt igaztalannak érezte a sorsot, hogy ilyen dobozolt világot olyan sokan megnéznek, másrészt fogalmazódott benne valami. Nem érdemtelen ő ám a cirkuszvezető lányának! „Van nálunk is még látnivaló! Össze lehetne szedni a társulatot ismét. Új műsort lehetne csinálni…” Törte a fejét, hogy miként lehetne annyi embert összecsődíteni, de minduntalan csak arra jutott, hogy bizony a tévében kellene mennie a műsornak... Végül úgy döntött, hogy levelet ír annak a bemondónak.

Másnap reggel neki is látott a levélnek. Ákombákom betűkkel vetette papírra életét, és hogy van egy cirkusza, melynek régebben jobb sora volt - elmaradhatatlan részét képezte falusi búcsúknak – és már évekkel előre lefoglalták őket, mikor merre járják a világot. Persze akkor ő még kislány volt, de ezt nagyon bölcsen elhallgatta. Írt arról is, hogy jelenleg kevesen látogatják műsoraikat, pedig új attrakciójuk… világraszóló! Itt bár elbizonytalanodott, nem sokáig maradt tétlen, s kétszer is aláhúzta hogy „VILÁGRASZOLLO”

Ugyan Pupilla még nem tudta, hogy mi lesz az a világraszóló attrakció, de bízott benne, hogy addigra majd kitalálnak valamit, hisz vannak még köztük páran, akiknek kisujjukban van az egész cirkusz. Amúgy is, azt is megtanulta apjától, hogy nem mindig az számít hogy milyen a műsor, hanem az, hogy sokan megnézzék azt. És ezt bizonyára megérti a bemondó is! Ha meg nem, majd ő elmondja neki, és lesz ám csuda, ha rájönnek milyen igaza is volt. Ugyanis apja szerint sem baj, ha páran visszamennek a pénztárhoz. „A baj csak az, ha oda se mennek!” – hallotta magában apja intelmét.

Borítékolta levelét, ám gondba került a címzéssel. Kérdezte a többieket is, szerintük hova, és kinek, de leginkább értetlen vállvonogatás volt a válasz. Az idomár pedig krákogva- köhécselve kinevette.

Az egész társulatból az idomár nézett leggyakrabban tévét, úgy is gondolta, hogy mindahányuk közül ő ért leginkább hozzá. Végül ő javasolta, hogy nézze tovább a műsorokat, ugyanis időnként kiírják, vagy bemondják a címet.

Mit tehetett volna Pupilla? Visszament lakókocsijába, és bekapcsolta a tévét ismét. Eléült, és várta, hogy megtudja a címet. Nézte a sok sületlenséget, és egyre jobban meggyőződött igazáról. „Ha ezt képesek nézni annyian, hát a mutatványainktól egyenesen elájulnak majd a népek!” Új cirkusz körvonala sejlett fel benne, ahol a produkciók között mosogatószereket, vagy gyógyszereket mutatnak be. Az is lehet, hogy az idomár kiöregedett kutyáit etetik meg a közönség előtt azzal a hihetetlen táppal, és ha másképp nem is, de egy ügyes módszerrel kicserélik majd az ebeket fiatalabbakra. „Kész káprázat, csoda, és ámulat! Ez kell a porondra!”

Pupilla egyre jobban élvezte a televíziót, mert egyre másra kapta az ötleteket belőle. Szinte egész napját előtte töltötte már, és csak jegyezte a gondolatait. Úgy érezte magát, mint ahogy apja érezhette az első oroszlánja után. Látta maga előtt a kígyózó sorokat, látta az új ponyva alól fénylő porondot, és látta, ahogy a reflektorok fényét szikrázza legalább tucatnyi rézfúvós. És felismerte, hogy az előző este történtek csodának számítanak. Apja szavai jutottak ismét az eszébe „Kislányom, az ember csak addig bosszankodik, míg üres a lelátó!” Estére pedig siker koronázta Pupilla kitartását, bemondták azt az úgy várt címet is!

Több nap eltelt már - talán pár hét is -, mire eredménye lett Pupilla levelének. Majdhogy feladta az ügyét, elkeseredettségében már a tétlenségről is leszokott, és újra a régi mindennapokat élte, mikor jelentkeztek a televíziótól. De nem is akárhogyan! Kis kísérettel, személyesen jött el a bemondó. Pupillával madarat lehetett volna fogatni. Azt sem tudta, hogy mivel kínálja hirtelen vendégeit. Ebédet kerekítsen-e, vagy csak szomjoltót. Azok le sem akartak ülni – igaz, a szűkös lakókocsiban nem is lehetett egykönnyen. A vendégek mosolyogva bár, de elutasítottak mindent. Fürkész tekintettel nézelődtek erre-arra, kérdezgették Pupillát a világszenzációról.

Írisz Pupilla pedig elmesélte a tervét. Zsonglőrszámmal nyitna, aztán bemutatna valamilyen mosogatószert. Rögtön utána jöhetnének a kutyusok – hadd csigázza fel a közönséget a varázs, majd egy fogkrémes szám következne a bohóccal. Sorolta a produkciókat, de a vendégei szemlátomást csak egyre türelmetlenebbek lettek. Nem is engedték végigmondani a műsort. A bemondó a ragyogó mosolyával finoman közölte, hogy mindez nem érdekli az embereket. Ezért nem ülnek a tévé elé, ha ott ülnek, akkor pedig elkapcsolnak onnan. Viszont arról tudnának egy rövidke filmet forgatni, hogy milyen körülmények között élnek öreg (itt elakadt a szava a bemondónak) ...cirkuszi művészek…

A bemondó nem vonta kétségbe Pupilla szavait, de kitartott amellett, hogy az említett produkcióban semmi különös nincs. Tréfásnak mondható az, de bizonyára csak keveseket vonzana, ami persze nem a cirkusz miatt van, mert az aranyos, meg szerénységében bájos, de az emberek manapság másmilyenek, mint régen voltak. Persze, ha valami különlegeset tudna mutatni Pupilla, ami máshol nincs… (itt elharapta mondatát a bemondó)

Amilyen boldog volt Írisz Pupilla a vendégeit köszöntve, olyan szomorú lett azokat búcsúztatva. De nem ő lett volna, ha szó nélkül hagyja elmenni a reményt, és azzal talán az utolsó lehetőséget az életében. A távolodó tévések után bámulva ötlött fel benne valami. Látott ugyanis olyan televíziós műsort is, ahol embereket mutattak, és valójában nem csináltak azok semmit, csak élték az életüket, néhol veszekedtek, néhol nevetgéltek, de tényleg semmi nem történt. Olyanok voltak azok, mint bárki az utcán, nem pedig olyan különlegesek, mint a régi filmek szereplői. „Hátha ennyire mások már az emberek, és hátha ilyesmire gondolt a bemondó!”

Innen aztán felpörögtek az események. A vendégek felbolydultak, az öreg bohóc csak forgatta a fejét, de az unokáját mit sem érdekelte a felfordulás. Talán öt perc alatt rendben volt minden, s mint a trapézon a legveszélyesebb ugrás előtt, eljött a feszült csend pillanata is. Immár kedves és megértő volt a bemondó, varázsütés érte tán, ismét úgy mosolygott, mint a tévében szokott.

Pupilla illedelmesen kicsit távolabbról szemlélte az eseményeket, bár azért hegyezte a fülét, le na maradjon valamiről. Majd bánva önkéntes távolmaradását, lopta az araszokat, oldalgott a riporthely felé. Persze hamar végeztek a tévések, talán tíz perc sem volt az egész. A bemondó átnyújtotta az öregnek a tízezer forintot, aki meglepődve nézte a pénzt, de nem nyúlt érte.

Azok bolyongtak az udvaron, itt-ott kameráztak is. Az egyik kutyát is felvették, ahogy magasra emelt fejjel cipelt magával egy mocskos, kidobott kispárnát. Nagyon mulatságos volt, ahogy mindig rálépett az egyik sarkára, és kicsúszott a párna a pofájából, majd újból felkapta, és pár lépés múlva megint elejtette azt.

A bohóc az unokáját fordította ölében, hiszen már régóta egyfelé feküdt a kisgyerek. A fordítás úgy sikeredett, hogy lecsúszott a gyerek mackója a földre. Elsírta magát a gyerek, torz hangon követelte a mackót, persze, hogy mindenki arra figyelt. Az öreg az öléből a padra fektette az unokáját, majd felvette a mackót, és a lábához veregetve porolni kezdte, amire a kutya felfigyelt, odaugrott, kikapta a bohóc kezéből a játékot, és szaladt vele boldogan, farkcsóválva kacsázott a lábak között, lakókocsi aljak között. Az öreg szitkozódott, az unokája bömbölni kezdett, és mászott volna le a padról, de lecsúszott ő is onnan, a tévések meg csak lestek, vigyorogtak a kutyán. Pupilla kiáltott rájuk, hogy segítsenek már megfogni azt a dögöt, mert ha ő kapja el, biztosan kitapossa a belét is.

A hangzavarra megjelent az idomár, kinek komoly tekintélye lehetett a kivert ebek között is, mert azonnal a lábához kucorodott a kutya, sunyítva, farkával a port verdesve az idomár lábához ejtve a mackót. A férfi felemelte a játékot, odavitte az öregnek, az meg miután leporolta ismét, a gyereknek adta, és csendben magához fogva unokáját bebicegett vele a szomszédos lakókocsiba.

Pupilla fellélegezhetett végre – helyre állt a rend! Széles mosollyal kísérte a vendégeit kifelé, biztatta őket, hogy jöjjenek máskor is, lesz még itt látnivaló. Azok, bár nem ígértek semmit, azért elmondták, hogy melyik nap lesz várható az öreggel forgatott anyag.

Újabb napok teltek, mire eljött a tévéadás estéje. A tábor lakói összezsúfolódtak Pupilla lakókocsijában, és egymással csintalankodva várták a beharangozott műsort. Jókat nevetgéltek a műsor előtti szórakoztató bohóckodásokon is, a reklámokon. Kigúnyolták az ügyetlenebb szereplőket, méltatták a hiteles háziasszonyokat, akik szép ruhában, szép lakásban nagy rendet képesek tartani, még ha kutyák tapicskolják össze az egészet, akkor is. De alig várták, hogy képernyőre kerüljön az ismert bemondó, s amikor az megjelent, néma csend lett úrrá a lakókocsin.

Pupilla megrökönyödve nézett. Valójában fel sem fogta, hogy kiről-miről szól a műsor, mintha nem is ő ácsingózna ott a képernyőn a háttérben. Pár perc alatt lepörgött az egész, de mintha órákig tartott volna - hihetetlen volt számára minden.

Pupilla kizavarta a társaságot, tévéjét kirángatta a helyéről, hóna alá csapta, és kivitte a kocsik mögé, ahol a vasat gyűjtötték. Ráhajította a kupac tetejére. A tévé szeme kitörött, majd legördülve a roncsokról befordult egy öreg lavórba. Pupilla köpött is utána egyet, majd visszament a kocsijába.

Dühödten ült az ágya szélére, és nézte a polcot. Ott voltak mind a könyvei, az öreg Kincses Kalendáriumok, a szakácskönyvek, meg az a könyv is, ami ráesett a tévéjére, amitől indult az egész, ami előbb örömét, majd nagy bosszúságát okozta. Nézte egy darabig a bordáját, aztán levette a polcról. Könny csillant szemében, merthogy édesapja biztosan nem erre szánta ezt a könyvet. „Na de most már ezt elolvasom!” – vett erőt magán, s félhangon, szipogva szótagolta a címét: Má-ri-ó-és-a-va-rázs-ló.

Írisz Pupilla egy vénséges családfa legszélsőbb ágán a legszélsőbb levélkét tudhatta magáénak, de vele együtt - szerinte egy országszerte ismert - vándorcirkuszt is.

- Na mi a szösz! – dünnyögte – Annyira a végét járja itt minden, hogy már csak jobb lehet?

A tévében éppen valamit magasztaltak, valami kimondhatatlan nevű szert, ami épp úgy jó samponnak, mint mosogatószernek.

Akkori kedve szerint azon nyomban kikapcsolta volna a tévéjét, de ismét csattant valami a lakókocsi oldalán.

- A büdös kölyke! – fortyant fel Pupilla, és azonnal a lakókocsi ajtajában termett.

- Kiszúrom azt a labdát, ha még egyszer nekirúgod a kocsinak! Megértetted? Idehívom apádat, ha még egyszer iderúgod! – kiabálta ki.

Válasz nem jött, de még neszt sem hallott. Hamar megunta a fülelést, és visszahúzódott a lakókocsiba.

Pupilla édes reményteliséggel forgolódott ágyában, nem jött álom a szemére. „Milliós nézettség? Mennyi, de mennyi embert jelent!”

Pupilla meglepődött ezen. „Hogyhogy milyen körülmények között” – nézett körbe.

- Nálunk csak ez van. Bár nem a legszebb, de a társulat a lelkét is kitenné!

- Várjanak! – kiáltott a vendégei után. – Van egy másik produkciónk is!

A tévések kissé kelletlenül fordultak vissza. Pupilla pedig hozzájuk sietett.

- Van egy másik produkciónk is, – lihegte odaérve – olyasmi, amilyet láttam már a tévében, csak a mienk sokkal jobb!

- Az egész műsor arról szólna, hogy a ketrecen belül élnénk az életünket, úgy ahogy vagyunk, mind. Emberek, gyerekek, kutyák…

- És? – kérdezte közülük valaki.
- Hát, ott lennénk. Felőlünk lehetne akár egész napos is!

- Ez nem elég.
- Hát mi legyen? Szarjunk a porondra? – futott meg Pupilla nyelve.

Harsány nevetésbe törtek a tévések. „Na az már nem semmi...” – vihogta ki valaki közülük. Pupilla döbbenten nézte őket. „Vajon komolyan mondják?”

- Bizonyára ilyen műsor még nincs, - mosolygott a bemondó - de nyílt gusztustalanság sem mehet adásba…
- Ezzel én azért vitatkoznék, kedvesem – ércesedett meg Pupilla hangja – Láttam pár nap alatt a tévéjükben is olyat, amitől felfordul az ember gyomra!
- Nem tudom, hogy mit láthatott kedves Pupilla, de van egy határ, amit nem lépünk át.
- Van? – kérdezte Pupilla, és sorolta az ocsmányabbnál ocsmányabb jeleneteket és beszédeket, amit az elmúlt napokban látott. De amazok mintha meg sem hallották volna Pupillát.
- Kik azok? – mutatott a bemondó Pupilla hát mögé.

Egy idős férfi hozott ki egy gyermeket az egyik lakókocsiból, és egy kis padra ült le vele.

- Az öreg bohócunk, és az unokája. – válaszolt Pupilla visszafordulva.
- Mi baja a gyermeknek?
- Meg nem tudom mondani. Így született szegényke. Járni nem tud, az öreg cipelgeti ágyról-ágyra, pedig van már tíz is.
- Szülei hol vannak?
- Apja elment valamerre, anyja …
- És itt hagyták a gyereket?
- Ó! Hát jó kézben van az! Anyja sem bánna különbül vele.
- Beszélhetünk velük?

Pupilla kétkedve nézte a tévéseket, de vállat vont, és megfordult. Odament az öreghez, majd mutogatott vissza. Az öreg meg egy ideig a fejét ingatta, majd legyintett.

- Nem akaródzik beszélni magukkal – mondta visszatérve Pupilla.
- Mondja meg neki, hogy adunk ötezer forintot, ha beszélgethetünk, és közben a kamera mehet.

Pupilla csodálkozva nézett egy darabig. „A beszélgetésért ötezer forintot?” De nem szólt, hanem ismét az öreg felé indult.

A bemondó barátságosan elmosolyodott, hátrafordult egyik kollégájához, aki kikotort a zsebéből még egy ötezrest.

Mielőtt a tévések eltették volna a pénzt, Pupilla odaugrott, és kirántotta kezükből a két ötöst. Az egyiket odanyújtotta a bohócnak:

- Körbenézhetünk még itt az udvaron, és a lakókocsiban is forgathatunk még? – kérdezte illedelmesen a bemondó.

- Vegyék bele azt is, hogy új világszenzációval készülünk! – integetett utánuk Pupilla. Megtapogatta zsebében a papírpénzt, és nagy elégedettséggel fordult vissza a tábor felé.

- Ma szívszorító képeket láthatnak egy nyomorék kisgyermekről, akit cirkuszi mutatványokra tanítanak be... - harsogta az öreg tévé.

- Hogy petézzen féreg a szívetekbe! – kiáltott fel Pupilla, amikor vége lett a műsornak. – Hogy ezek nem teszik be többé ide a lábukat, arra mérget vehetnek!

Az öreg bohóc pedig azon morfondírozott, hogy miért kellett majd fél órát beszélgetnie velük, ha csak két mondatot szúrtak be az övéből.