megunva
tehetetlen tömeget

[
a fa felnyög,

a szikla görgeteg 
álmot képzel,

riadt felhőbe 
karcol a szél 
egy pasztell virágot,

az alig fotonok
amforája a mindenség
lobogó sötétjében
fog ábrándot,
és
]

áttörve torz üveget
a fény távol 
szökik az anyag 
lomha lángjától