Fáj-e még néha az elmondhatatlan búja,
a perc, mely mohos, alja-nincs kútba zuhant,
mikor ébenfából faragott hangszerünk húrja
elpattant -, s lettünk hideg röggé, mint a hant?

Látod-e még néha önmagunkat - bűvös malaszt -,
ahogyan a púpos, kancsal bánat utánunk szaladt,
ezernél több-színű, varázsos életünkre támadt
- s ezzel szemvillanás alatt megmérgezte azt…?

Tudod-e még néha-néha felidézni arcom…?
…és jaj, hiányzom-e vajon még neked… ?!
Lásd, fahéj-zamatú még tőled minden napom,
és éjszakám is – emlékeidtől - dúsan fűszeres.

Hallod-e még olykor - holt éjszaka - a kérdést,
vajon motoz-e fejedben az a furcsa hang…?
...vagy mint engem, téged is szelíden elemészt,
és már elült szívedben a kongó bronzharang?

Megbocsátod-e, hogy magam életedbe mártva,
december hó-csöndjében lett tied a szűzi lap,
mi megfakult napjaidat tűzbe hozta  - lángba -,
s melyek úgy izzottak tőle, mint a júliusi nap?

Érzed-e még – mondd -  néha azt az érzést,
amit ott, azon a kába, késő-délutáni napon…?
…mikor a napsugár fáradtan, ferdén lecsúszott
az utca túloldalán álló hatalmas tűzfalon...?!

Budapest, 1999. december 14.