A gyermekkor vége - 3.része |
Peregtek a napok, hetek, újra belevetettem magam a munkába. Az esős időt kihasználva ismét az íróasztal fölé görnyedtem, és az olvasólámpa által kijelölt fénykörben növeltem a sorok számát a papírlapokon; délelőttönként pedig, ha szükség volt az egyetem könyvtárában gyűjtöttem anyagot regényemhez, tovább növelve az elszigetelődést a külvilágtól. A levegőváltozás tehát valóra váltotta reményeimet; szereplőim újra életre keltek, és addig még csak nem is remélt kalandokon estek át. Öreg barátom, a titokzatos lány és a város látnivalói jelentősen megmozgatták fantáziámat. Úgy határoztam, beleszövöm történetembe a velem megesett dolgokat. Egy hétig dolgoztam minden nap, ameddig erőmből tellett, hogy minél hamarabb befejezzem a kitűzött fejezetet. Ugyanakkor különöset is éreztem: olyannyira megkedveltem figuráimat, hogy sajnáltam azt, hogy már a felén is túl vagyok, és ha ebben a tempóban leszek képes dolgozni, hamar be fogom fejezni. Valahogy nem tudtam elengedni őket. Megszerettem mind, mert belebújhattam a bőrükbe, átélhettem, amit ők éreztek, szenvedhettem és őrülhettem velük, és a kalandok, amiken keresztül mentek, mintha velem történtek volna meg. Talán ezért is szeretek írni. *** Újból találkoztam mesteremmel. Egyik nap meghívott magához a hegyoldal lábánál felfutó utcácska kétfelé ágazásában épült villa-szerű házába. Jólesett a dombon mászni felfelé, miközben hallgattam a virágok dallamait, érezni az északi szél akkor már kellemes leheletét az arcomban és a kabát alatt a megizzadt hátamon. Ahogy kapaszkodtam felfelé, sikerült kizárnom gondolataim közül a tomboló város háttérzaját, és akkor az ereimben lüktető vér a domboldal meredekségének volt mérője. Mintha kicserélődött volna az érrendszerem, mintha új szív dobogott volna bennem a régi szív helyén, euforikus gondolataim támadtak. Bensőmben kezdett elterjedni egy új érzés: az egész világot szeretni akartam, átölelni az emberiséget, filantróp módjára élni. Akkor érezhet ilyet az ember, amikor Isten ad még egy esélyt a haldoklónak, hogy mégis tovább folytassa életét. Végre felértem. Az embermagasságnál nagyobb kőfalon hatalmas méretű kovácsoltvas kapu engedett csak betekintést a házra és az udvar egyes részleteire. A kapu kissé nyikorogva, ámbár zavartalanul engedett be, majd magasra nőtt fenyők között jutottam el egy ajtóig, ahol mesterem már várt. Kissé elhanyagolt volt a kert, mint ahogy az épület is, minden az öregség létformáját tükrözte vissza. Hajdan minden pompázatos lehetett: a rózsalugas, a tövisbokrok, a tuják és az a gránátalmafa együttes is, ami az udvar hátsó részében árválkodott a már elvirágzott aranyfa-bokor fölött; a kerítés tövében veronikák és az ókori rómaiak szent füve a verbénák, mellette rozmaringokat láttam. Minden az Édenkert illatára emlékeztetett, amelyet a teremtés óta minden ember magában hordoz. - Isten pompázatos kertbe teremtette az embert, a Paradicsomba. Az volt a legelső gyönyörűség, amit az embernek adományozott – majd kis szünet után mesterem hozzátette: – bár nekem már elfogyott az erőm, hogy gondozzam ezt a kertet. De a dolgozószoba sem mutatott más képet, mint az udvar. A falak mentén húzódó polcokon ezernyi könyv, átgondolt rendjüket megtörte egy fiatal doktorandus hallgató képe, és egy nőé, akit valaha minden bizonnyal nagyon szerethetett. A berendezés egy öregember – esetleg alkalmi vendége – kényelmét szolgálta, aki ennyi év után is megőrizte a gondolkodó ember igényességét. Kinyitotta a terasz kétszárnyú ajtaját, majd hellyel kínált odakinn. Azon a napon szokásától eltérően – talán nem volt kedve hozzá, hogy teológiai vagy művészettörténeti disputába kezdjen – más témát hozott fel: - Mi, emberek, akik annak idején az édenkertből is elvágytunk, most újból elvágyunk valahová. Új naprendszerekbe, a csillagok felé törünk. Egyszer a Holdon, vagy kicsivel messzebb, talán a Marson kolóniákat építünk majd, és birtokba vesszük az univerzum távolabbi bolygóit is. Ki tudja? Lehet, hogy egyszer az ember életét is meghosszabbítjuk? – maga elé nézett, nem szólt semmit, úgy üldögélt lábát keresztbe vetve a fonott karosszéken. Majd, mintha meggondolta volna magát, mégis nekem szegezte a kérdést: – Mit gondol erről fiatal barátom? A Nap felé fordította arcát, hogy kiélvezze utolsó meleg sugarait is, de egy felhő elé úszott. - Bizonyára úgy lesz – válaszoltam –, de addig is, itt a Földön kell rendbe tenni dolgainkat. Valóban – válaszolta. Aztán, inkább csak magától kérdezte meg: – Vajon honnan szebb a Föld? Az űrből vagy madártávlatból? És mennyi az, amit az ember élete során ebből a szépségből meglát? *** Megállapítottam, hogy különleges viszonyom van a romokhoz, a műemlék-épületekhez, valahogy magához láncol az a történelmi időszak, amelyben alkotóik felhúzták a falakat, vagy amikor átépítették őket a kor stílusának megfelelően. Érdekesnek találtam felfedezni rajtuk ezeket a jegyeket. A régi járdák erezetén átlépdelve szinte óhatatlanul is olyan utcákba tévedtem, ahol kiélhettem e hajlamomat. És a templomok! Ennyit korábban még sehol nem láttam. Vasárnap délelőttökön, nagymise idején egymással versenyre kelve harangzúgás nyomta el a város zaját; babonás, bús harangok melyek értünk konganak imát. Máskor viszont sétáim során olyan helyeket is felkerestem, melyek nem az idegenforgalom kedvelt helyszínei, inkább a helyi lakosok hétköznapjait szolgálták, mint például egy fodrászüzlet, melynek ajtaja szép napokon mindig ki volt tárva, s ilyenkor mindig kellemes borotvaszappan illata csapott meg vagy a hajszárító surrogása; a mesterek kihallatszó ollócsattogtatása jelezte, hogy odabent szorgos munka folyik. Azután felfedeztem még a társasági élet aprócska, de sokak számára kedvelt színterét is, több lépcsőfok mélyén húzódó szórakozó helyiséget, ahonnan mindig vidám nevetés és a mai kor zenéje hallatszott fel. De számomra talán mégis a legérdekesebb volt egy antikvárium, ahol hosszú perceket töltöttem, és poros könyvek között kutathattam a nekem tetszők után. Amikor az idő vasfoga emésztette könyvlapokhoz nyúltam, magam előtt láttam a korábbi tulajdonosait, elképzeltem milyenek lehettek. Fiatalok és szépek, lapjaik fölé görnyedő diákok, otthonukban férjüket váró háziasszonyok vagy öregek. Vajon hány meg hányféle érzelmeket, gondolatokat váltottak már ki olvasóikban ezek a könyvek? A könyveknek is történetük van. *** Egyik nap, késő este, talán tizenegy óra után a dóm felé vettem az irányt, mert úgy gondoltam, kerülő úton térek haza, mivel az idő kellemes egy éjszakai sétára, épp alkalmas egy kis elmélkedésre lefekvés előtt. Elhalt már a város zaja is; sűrűsödött a csönd az ódon városfal tövében húzódó kis utcákban. Egymagam ballagtam már gondolataimba burkolózva. A templom előtti térhez érve megálltam, s ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a napnak ebben a késői szakában is megközelítsem az épületet; egymagam ólálkodtam egyre közelebb a hatalmas kőtömbökhöz, és az építmény fölém tornyosuló architektúrája most sokkal nyomasztóbban hatott. A szögletes párkányon rendületlenül álltak az apostolok, és kőarcuk szigorú tekintete nézett le rám, egyszerű földi halandóra, vigyázták a teret. Magányosan álltam velük szemben, és abban a pillanatban az egyedüllét olyan súllyal nehezedett rám, mintha több életen át kellene megélnem minden bajomat, bánatomat. De mindezen kívül mást is éreztem, amitől nyugtalanság fogott el, és ez az érzés a félelem volt. Ennek ellenére szerettem volna a templom mögé kerülni, körbejárni a hatalmas épületet a sötétségben is; valamiféle kihívásnak éreztem a dolgot. Úgy döntöttem, hogy próbára teszem akaraterőmet, mégis elhaladok a főkapu előtt, és végigmegyek a hatalmas épület mögött, a térről nem látható, kivilágítatlan oldalán; így megkerülve, újra kijutok majd a térre. A templom mögött a várttól ellentétben más látvány fogadott: világító fáklyákkal kezükben férfiak és nők kisebb csoportját fedeztem fel, talán tízen lehettek, s mind furcsa, számomra ismeretlen nyelven szavakat kántáltak, de amit értettem az csak egy mondatfoszlány volt, ami így hangzott: "a mi dolgunk védelmezni a keresztény világot, amíg el nem jő a fenevad, az Antikrisztus". Lassú mozgással, szerencsére tőlem ellenkező irányba, a katakombák bejárata felé mozogtak, és ahogy az egyik láng magasabbra lobbant, az ismeretlen lány arcát véltem felfedezni, de ez a tünékeny, aprócska világosság teljes bizonyossággal nem szolgált nekem. Habozás nélkül megindultam haza. Az odáig vezető úton arra gondoltam, hogy milyen különös, mintha a városnak két arca volna, mintha nem ugyanazt mutatná mindenki felé. Abban a pillanatban úgy éreztem, én más vagyok, talán valami kiválasztott, mert mióta itt élek csupa furcsaság esik meg velem. Számba vettem az addig történteket, és kezdtem hinni benne, hogy mindez nem lehet véletlen. Egész este nem tudtam elszakadni a gondolattól, újból és újból a lány járt a fejemben. Azon morfondíroztam, hogy valóban őt láttam-e. Valamiért hinni akartam, hogy igen. Aznap éjjel álmomban én is annak a különös szektának voltam a tagja, és fura mondatokat ejtettem ki a számon, aminek értelmét fel nem foghattam. De álmom ezzel még nem ért véget, mert látni véltem egy angyalt, aki jelt adott, és elsötétült az ég, és volt egy mély kút, amiből először füst szállt föl, majd sáskák bújtak elő belőle. Ezeknek emberarcuk volt és testük olyan volt, mint a lóé, fejükön korona, sörényük meg a nők hajához volt hasonlatos, fogaik, mint az oroszláné. Marásuk, pedig skorpióéhoz volt mérhető. Mindenkit megkínoztak marásaikkal, akiknek homlokán nem volt ott Isten jele. Az emberek inkább keresték a halált, de nem találták... Aztán változott a kép, s mintegy levezetésképp egy épület fehérre meszelt falánál árválkodtam, kezeimet széttárva olyan voltam, mint egy élő kereszt. Nem tudtam, hogy valójában hol vagyok, hová készülök, mi a rendeltetésem az életben. De mégis, mintha agyam távoli zugából derengeni kezdett volna egy gondolat, az, hogy az én feladatom nem csak a saját magam megismerése, hanem az emberiség megismerése is. De ennél a pontnál az álom megszakadt, és már csak vágyként tekeredett bennem tovább, hogy megfejtsem valódi értelmét... Verejtékezve riadtam föl, és sokáig ültem az ágyban. Álmommal kapcsolatban számtalan kérdés kavargott fejemben. Vajon mi van az emberben legbelül? S vajon megítélhetjük-e azért, amit nem látunk, amiről nem tudunk? Szabad-e hinnünk annak, aki felénk kedves és haragudnunk arra, aki nem? Vajon melyik az igazabb? Felkeltem, és pirkadatig, laudes idejéig dolgoztam. Csak utána merészkedtem megint az ágyba, de sokáig élt még bennem az a bibliai jelenet, amit az éjjel álmomban láttam.
|