Antikvárium: Amikor sírnak a fák |
1 Minden évben eljövök egyszer erre a játszótérre. Október vége van, szombat délelőtt. Hajnalban esett. Néha erősebben tépázza a szél a fákat, és ilyenkor a nyakamba rázza a megmaradt esőcseppeket. Egymagam lépdelek a fák alatt. Csak néha-néha lézeng erre egy idetévedt gyerek, de nem sokáig marad, mert nedves, nyirkos minden. Játszani ilyenkor nem lehet. Ma valahogy különösen eluralkodik rajtam az egyedüllét érzése. Az elhagyatott játszóterek mindig rosszkedvvel töltenek el: üresen állnak a játékok, nincs gyerekzsibongás. Egy generáció kiöregszik, és nincs utánpótlás. Aztán lassan benő mindent a gaz, a padok lécei széttöredeznek, ülőkéik hiányossá válnak, már nem festik újra őket, és nem szeret rájuk ülni senki. Ha körbenézek, minden rá emlékeztet. Majára. Mikor gyerekek voltunk, együtt másztunk fel ezekre a csövekre, a mászókákra, és együtt ültünk fel a hintákra. Versenyeztünk, ki lesz a gyorsabb, ki hajtja magasabbra. Mindig én voltam a nyertes, de ő, fiatalabb lévén ezt mindig csendes beletörődéssel fogadta. Nagyra nőtt fák, bokrok. Akkor azért voltak hatalmasok, mert kicsik voltunk, most azért, mert a sok év alatt tényleg megnőttek. Akkor még öt forintért vettük a fagylaltot és fele annyiért a fél gombócot. Nem messze állt az árus bódéja, beépítve egy vendéglő kerthelyiségének kerítéssel körülvett lécei közé. Néha fizettem neki egy gombócot, ha nekem volt pénzem, és néha ő fizetett nekem, ha üres volt a zsebem. De olyan is előfordult, hogy ketten ettünk egyet. Megtalálom azt a fát is, amelybe a nevünket karcoltam egy szívbe. Szelíden dorgált, hogy nem szabad ilyet tenni, mert fáj a fának. De mi maradt volna nekem mostanra, ha akkoriban ezt nem teszem meg? Lám! Ez az apró kis jelzés azért megmaradt, kettőnk létezéséről árulkodik. Később, mikor nagyobbak lettünk, többször eljöttünk nosztalgiázni, meg azért, hogy együtt lehessünk. Elmeséltük egymásnak titkainkat: ő az első csókot, amit egy fiútól kapott, én pedig beszámoltam arról, hogy szerelmes lettem valakibe. "Jobban szereted, mint engem?" – faggatott dühösen. Én próbáltam nyugtatni, hogy nem jobban, csak másképp. Fekete hajú, magasnak nem mondható lány volt, de izmos alkatú, mert vívni járt a helyi sportegyesületbe. Néha megvártam edzés után, vagy elkísértem oda, ha ráértem – ilyenkor meg is néztem a terem végéből a tornapadon ülve. Fehér szerelésében mindig lenyűgözött. Így voltunk mi el együtt, sok éven át. Aztán hosszú időre elszakadtunk egymástól. Ki-ki ment a saját útján, míg egyszer csak Budapesten találkoztunk össze. Én ott kaptam munkát, ő meg az egyik egyetemen dolgozott, ahol korábban tanult. És emlékszem a manzárdszobára is, ahol együtt éltünk másfél évig kivételes boldogságban.
2 A Múzeum körúton futottunk össze, ahol egy volt tanáromat szándékoztam felkeresni. Mennyire megörültünk egymásnak! Még aznap estére randevút kértem tőle. Igent mondott. Egy nyugodt vendéglőbe vittem Budán, ahol korábban többször megfordultam ismerőseimmel, és így, a hely adottságát kihasználva órákon át beszélgethettünk. Alaposan szemügyre vettem, hisz ennyi idő jelentős nyomot hagy az emberen. Fekete haja középen elválasztva, valamivel a válla alá ért. Nyakában és csuklóján ezüst ékszerek, ujjain néhány gyűrű. Mosolyában felfedeztem némi keserűséget, valami talán a múltjában megviselhette, elvesztette gyerekkori elevenségét, és néhány ránc is megjelent a szája körül. De beszélgetésünk alatt egész végig éreztem, hogy örül nekem. Hangja kedves volt és meleg, pont olyan, ahogy emlékeztem rá. Beszámoltunk egymásnak az elmúlt tíz évről, míg kiestünk egymás életéből: elmesélte, hogy mi a munkája, majd azt, hogy ösztöndíjjal Madridban is megfordult. Aztán én is előadtam a velem történteket. Késő este kísértem haza. A ház, amelyben lakott a Kosztolányi tértől nem messze állt. A későbbiekben is mindig ott szálltam le a tizenkilences villamosról, amikor hozzá igyekeztem, bár onnan ez maga után vont még pár száz méter sétát; nem törődtem vele. Manapság, ha arra járok, mikor a környéken van dolgom, nem vagyok képes ugyanott leszállni. Elkerülöm ezt a megállót. Tetőtéri beépítésű lakásban élt, az egész szintet ő uralta. "Az ablakok, mint az ég felé néző szemek – mondta –, valahogy elvarázsolnak."
A nappali és a vele egybenyíló konyha az étkezővel a hűvös nyár hangulata: a színek visszafogott, óvatos használata, meghatározó a tejfehér fal és a halványsárga, erezett padló, fáradtrózsaszín terítő, rozsdabarna székek és vele egyszínű sötétítőfüggöny, füstszürke fotelek és ágy, az egyik sarokban nagyra nőtt hibiszkusz. Délies atmoszférát idéző háló. Toscana színei: világos terrakottapiros fal, sötétzöld, széles ágy, vörösesbarna ágyterítő, égetett cserépedények, némelyikben kisebb kaktusz, kovácsoltvas állópolc néhány kiegészítővel és fényképpel, állólámpa. Amikor találkoztam Majával, nem sokkal előtte költözött oda. Első látogatásom alkalmával még érezhetőek voltak az új illatok, a festék és a lakk szaga a lakásban. Folyton szellőztetni kellett, hogy elviselhetőbb legyen. Nagyon büszke volt szerzeményére, s ahogy mondta: "ez volt életem egyik álma". Azokban az időkben sokat találkozgattunk, és több esetben is nála fejeztem be a napot, miután lakására érkeztünk az éjszakai életből. Ezek a kilengések nem voltak olyanok, amelyeket később szégyellnünk kellett volna bármelyünknek is: néha egy szórakozóhely félhomályába húzódtunk, esetleg kisebb társasággal látogattunk ilyen helyeket, vagy moziba mentünk. Emlékszem még a kivilágított hidakra is, a Duna-part épületeire, ahogy meglátszottak a víz tükrében, és a kivilágított villamosok csíkjára. Néztük, ahogy haladnak át a hidakon. Szerettünk elvegyülni az esti forgatagban. Néha gyalog mentünk hozzá a Gellért Szállótól, végig a Bartók Béla úton a Kosztolányiig. Többször nála töltöttem tehát az éjszakát. Ha nem maradtunk ki sokáig, és volt még ereje akkor tanult, vagy a következő napra készült. Előfordult, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Ilyenkor elemeztük kapcsolatunkat, lehetőségeinket, céljainkat. Megállapodtunk a barátságban, mert a szerelem után mindig jön egy következő: egy szép mosoly, elbűvölő illat és szempár. Ezért megfogadtuk egymásnak, hogy nem beszélünk szerelemről, így fel sem merül bennünk féltékenység, birtoklás. A lakásán vagyok. Megnézem az órát, hajnali ötöt mutat, a nappaliban az ágyon fekszem (elaludtam olvasás közben). Látom, ahogy az íróasztala fölé hajolva tanul. Háttal ül nekem. Egyik lába felhúzva a szék ülőkéjére, halkan lapozgat, nehogy felébresszen. Nem sejti, hogy már tíz perce figyelem, de elárulom magam, és invitálom, hogy feküdjünk le, pár óra is számít. Megnyugtat, hogy néhány perc még, és mellettem lesz, én csak menjek. Aztán valóban, eloltja az olvasólámpát, utánam jön, és mellém fekszik. Fejét a vállamra hajtja, és simogatja mellkasom, de érzem, hogy mozdulatai lassulnak, és már alszik is. Hagyom még egy darabig, aztán óvatosan lefejtem magamról, és betakarom. A mi kapcsolatunk valóban nem szorítható a szerelem konvenciói közé. Úgy élünk, mint Ádám és Éva, olyan természetességgel tekintünk egymásra, mint két gyerek, mintha ugyanazon családban nőttünk volna fel, és megszoktuk volna egymás látványát, de ha mégis ránk tör a vágy, szerelmeskedünk, ahogy ő szereti. Kísérletező alkat, próbálok eleget tenni fantáziájának. Ebben nem érzünk semmi kivetnivalót. Ilyenkor leveti gátlásait, velem teljesen önmaga lehet. "Suttogj! Suttogj a fülembe valamit! Olyanokat, amiket csak titokban gondolsz. Felizgat!" – kérlelt egyszer. És én kedvére tettem. Ezeket a mélyről fakadó vágyakat csak velem képes megosztani. Szeretkezéseink csatározások; minden egyes alkalom drámai jelenet – mindig lenyűgöz. Soha nem fogadtunk egymásnak testi hűséget, de mindketten érezzük, nincs szükségünk ilyen fogadalmakra. Ragaszkodunk egymáshoz, és ez mindkettőnket jóérzéssel tölt el. Egyedül vagyunk otthon. Nem jellemző, hogy másvalaki is bebocsátást nyerne birodalmába. Délután van, talán fél öt lehet. Az ágyon ül mellettem, ruha nélkül – bőre még mindig őrzi a nyár barnaságát. Lába felhúzva, egymás előtt keresztbe téve, ráhajtja a fejét. Közben két kezével, elől átkulcsolja térdét, hogy az ülés stabilabb legyen. Izmok és inak összjátéka. Nézem a testét, a különböző, apró kis részleteket is megfigyelem: bőrének ráncait a sarkakon, a lábujjak arányosságát, a lábboltozat ívét, a lábfejét – micsoda funkcionalitás az ember lába! – aztán a térdét – rajta centis forradás. Emlékszem, ahogy ez a baleset történt. Egyszer felfelé mászott egy hatalmas orgonabokorban, és ócska szandálja megcsúszott valamelyik alsó ágon. Ráesett egy éles kőre, ami felhasította a bőrét. Letörölgettem vérének gyöngyöző cseppjeit. Én mostam ki a sebet, és én kötöztem be a zsebkendőmmel. Ezek szerint meglátszik örökre. Töltök neki egy italt, amit szeret, Campari-t jéggel. Tudom hol tartja, előveszem abból a kis bárszekrénykéből, amit nemrég szerzett meg. Keresem a hűtőben, és megtalálom a jeget is. - Érdekes, hogy ti férfiak mindig becézitek a nőket: drágám, nyuszikám, bogaram, virágom, kedvesem, csillagom. Csak te nem. Miért? - Nem tudom. - Csak én maradok meg Majának. Engem mindig csak Majának hívsz. - Biztos azért, mert szép neved van – nyugtatom meg. – Lehet, hogyha valakinek nagyon szép neve van, azt nem becézik. Mert szeretik kiejteni a nevét. - Most megnyugtattál – mondja nem túl meggyőző mosollyal szája szegletében. Keresek egy narancsot – látom, ahogy fekete pillantásával követi mozgásom – szétbontom, megfelezem, és a kezébe adom. Aztán töltök egy italt magamnak is, majd odamegyek hozzá, és megcsókolom. Még narancsízű a szája. Hanyatt dől az ágyon, bal melle alatt anyajegy – ebben a pózban láthatóvá válik. Tekintetem végigszalad a testén. Érzem, hogy erősödik a vágy bennem. Észreveszi, de el akarja terelni a gondolatomat. Ismerjük egymás pillantását, rögtön lehiggadok. - Mit gondolsz, lehet valakit szeretni messziről? – teszi fel a kérdést. – Előfordulhat, hogy egy férfi vagy egy nő, a konkrét, testi szerelmet egy finomabb, magasabb rendű együttlétre cseréli és távoli kedvest imád? - Igen. Miért ne létezne ilyen szerelemfelfogás? Már a középkori udvari és lovagi lírában is megjelent a távoli szerelem koncepciója. A lovag kiválasztotta szíve hölgyét, aki lehetett akár elképzelt vagy valós személy, és évekig imádta őt. De nem plátói szerelemről van itt szó, tehát nem kell feltétlenül be nem teljesült szerelemre gondolnunk. És ha már itt tartunk, úgy gondolom, hogy a nők évekig képesek várakozni arra a férfira, aki egyszer örömöt okozott nekik. - Ennyire egyszerű lenne? – Majd felnevet. – Ezek szerint újabb pontot írhatunk a nők javára.
3 Egyik nap felvetette, hogy költözzünk össze, van nála hely bőven. "Az ágyon ketten is elférünk" – tette hozzá mosolyogva. Természetesen beleegyeztem, nem kellett kérlelnie. Nem tagadom, bármily ügyességre is tettem szert az egyedüllétben, Maja invitálása praktikus előnyökkel is járt; ha egy férfi huzamosabb ideig él magában egy lakásban, hajlamossá válik nem törődni bizonyos dolgokkal, rendetlenebb lesz. Feladtam bérelt lakásomat, és hozzá költöztem. Kaptam törölközőt: halványkéket, jó nagyot és jó puhát. Teljesen be tudtam csavarni magam vele. Utólag elárulta, hogy nekem vette, mert illik a szememhez. Pont olyan kék. Aztán saját polcom is lett a fürdőszobában, meg szekrényem a ruháimnak. Berendezkedtem. Leginkább a nappalit szerettem. A teraszajtó előtt, ahol az összehúzott sötétítő résnyire szétnyílt, ott mindig sejtelmes fények szűrődtek be, és ebben a fénysávban néha apró porszemeket láttam lebegni, melyek aztán óvatosan megültek a bútorokon. Egy Miró reprodukció lógott a falon, a L'oro dell'azzurro, az egyik fotellel szemben, amelyikben rendszerint üldögéltem, így, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna kitérni előle. Kadmiumsárga alapon kék, a kép közepétől kicsivel jobbra, az arányokat tekintve tetemes méretű, tojásdad alakzat látható. A felvitt, szinte borzas ecsetnyomok a beleszőtt ibolyaszínű erekkel kavargó mozgást érzékeltetnek. Ezt a lebegő kéket egy piciny piros folt hivatott ellensúlyozni a kép bal felső tartományában, ami óvatlanul a kép közepén és fölül lévő páraszerű zöld pöttyre tereli a figyelmünket. Ezzel ellentétben a kép alján nagy, háromnegyed körhöz hasonlatos fekete ecsetvonal, ami a japán tusrajzokra emlékeztet. Ezt a vonalat szinte lezárja, a jobboldali végén egy fekete pötty és merőlegesen két rövidke vonal, ami egy ülő emberre emlékeztet (itt nem teljesen értünk egyet, mert szerinte más szándékról is szó lehet, sokkal inkább a mozgásról és a kép belső energiáiról). Lehet, hogy mindkettőnknek igaza van. Aztán még néhány fekete pötty és csillagszerű alakzat itt és ott. Tetszik nekünk Miró minimális figuralitása. Ugyanakkor rögtön eszünkbe ötlik, miközben a képet próbáltuk elemezgetni, pont úgy jártunk el, mint az olvasó, aki egy történetbe beleképzel dolgokat, szinte kiegészíti, vagy akár teljesen megérti az írói szándékot, miközben ideális olvasóvá válik. Talán ez a lényege ennek a stílusirányzatnak is? Egyik nap korábban értem haza – már azt mondtam "haza", pedig az ő lakásában éltem. Az egyik falra éppen Madrid utcáiról, házairól, parkjairól készített diapozitívjeit vetítette ki. A távkapcsolóval váltogatta a képeket. A vetítő halk duruzsolása. Csak az új keretek behelyezése váltott ki egy–egy tompa zajt. Odajött hozzám. Egyik kezében félig teli pohár. Két karját a vállaimra helyezte, közben a poharat továbbra is a hátam mögött tartotta. Lassan táncolni kezdtünk. Csak aprócska lépések voltak ezek, ide–oda. Lábujjhegyre emelkedett, talpa puha párnáinak apró nesze hallható volt a padlón. Ekkor vettem észre, hogy kicsit be van csiccsentve. Kivettem kezéből a poharat, letettem az asztalra. - Mesélsz nekem Madridról? – kérleltem. - Mit meséljek? - Bármit. - Egy tetőtéri lakásban éltem, majd' egy évig. Innen az ötlet – s közben körbemutatott – persze nem ekkorában, de szerettem. És itt a színek sem olyan harsányak, mint arrafelé, inkább visszafogottabbak. Mint látod. - Volt szeretőd? - Volt. Egy magyar fiú Budapestről. Érdekes! El kellett mennem Európa túlsó felébe, hogy találkozzak vele, akivel amúgy az Andrássy úton is összefuthattam volna. - Szeretted? - Szerettem... Talán. - Szoktál vele találkozni? - Nem. Azóta sem láttam. Az elején még váltottunk néhány levelet, de abbamaradt. Talán jobb is így. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy tényleg jobb is így. Úgy éreztem, hogy sekélyes lenne az életem Maja nélkül, a gondolatai, a fejtegetései nélkül. Meg akartam ismerni érzéseit, azok fundamentumait vallásról, társadalmi problémákról, művészetről, nemiségről. És miközben próbáltam megérteni őt, magamban is felfedeztem olyan igazságokat, amikről korábban fogalmam sem volt. Talán ezektől teljes egy kapcsolat? Lehet. Az emberi lélek titokzatos. Ki tudja, mi lakozik a legmélyén, milyen vágyak próbálnak felszínre törni? De az ember neveltetése miatt elfojtja azokat.
4 Az első telünk kevés havazással kezdődött. Latyakos úttestek, járdák. Bokatörő mutatványaink, ahogy egyensúlyozunk néha a csúszós járdákon, gyalogátkelőkön. Majd amikor beköszönt az igazi tél, didergések az autóbuszra, villamosra várva. Átfagyott testünk felmelegítése, forralt bor illata egy kiskocsmában, karácsonykor fenyőfa állítása, ajándékozás. Az ünnep első napjának reggelén indulunk haza a szeretteinkhez. Aztán jött a tavasz. Sokáig tartott, náthát és influenzát hozott számára. Betegsége napjaiban én ápolom: kiváltom a gyógyszereit, bevásárlok, főzök, mosok és teregetek. Álmatlan éjszakáiban vele virrasztok, mérem a lázát. Jólesik a citromos tea melegsége. De elmúltak ezek a napok is. Születésnapjára virágot viszek neki, tulipánt, jó sokat. Sárgát és enyhén rózsaszínbe hajlót. Vázába teszi, szépen elrendezi mind. Mikor már melegebbre fordul az idő akácok és hársfák virágzása a házunk előtt. Az ablakok kitárva, hadd áramoljon be a kellemes illat-kavalkád. Fecskék csivitelése a szomszéd ház eresze alatt, szárnycsapásaik hangja, ahogy sebesen elhúznak az ablak előtt. "Ki a zöldbe, el a városból – volt a jelszavunk." És a Normafánál a gyerekkori csínytevéseinkre emlékezünk. Aztán beköszöntött a soha véget nem érő, forró nyár. Megolvadt aszfalt és meggörbült sínek. A villamosokon és buszokon az elhúzott ablak mellé ülünk vagy állunk. Csalódást okozó gomolyfelhők az égen, igazi eső nem esik belőlük, csak elvétve egy-egy rövidke zápor. A tetőtérben, ahol élünk különösen nehéz elviselni ezeket a forró napokat, de a meleg és a hiányos öltözék, amit viselünk, fokozza a vágyat mindkettőnkben, így még többet szerelmeskedünk. Ilyenkor néha betesz egy CD–t, olyant, amit mindketten szeretünk, megkeresi a kedvenc számunkat, az Orient Blue–t. A spanyol gitárzene Andalúzia forró tájaira repít minket, narancs– és citromligeteibe, a pálmáktól és jázminbokroktól illatozó terekre, a fehérfalú házakkal teletűzdelt falvaiba. Mindketten az őszben várjuk a megnyugvást. És végre a közös évszakunk az ősz. Megsárgult leveleken átszűrődő fények. Hosszú séták a Margitsziget fái alatt, beszélgetések, versek felolvasása egymásnak a padokon. Egyszer ő olvas, egyszer meg én. Csöndjeinket csókokkal, ölelésekkel töltjük ki. És néha, mikor elszámítjuk magunkat, eső hull ránk. Október végén, november elején zuhog. Esőcseppek hangja az ablakokon. Ezeken a napokon befelé élünk. Visszahúzódzkodunk saját belső világunkba, egymás mellett, mégis egymástól külön élünk, szabad teret adva mindkettőnknek; így fellélegezhetünk egy kicsit, és ilyenkor a körénk simuló csend és a nyugalom megérlel bennünk mindent. Aztán eljön az az idő is, amikor megint rátalálunk egymásra. Ilyenkor neki adnám mindenemet, megajándékoznám valamivel, elfeledett, tudatosan háttérbe szorított kedvességeket szólaltatnék meg, és újra felfedezném a tőle elválaszthatatlan, a lényéhez tartozó princípiumokat. Mikor újból hidegebbre fordul az idő, és megint melegebben kell öltözni, akkor is sétákat teszünk a városban. Nyakába hosszú, csíkos sál kerül. Ha túlságosan előrehajol, könnyen rálép. Többször figyelmeztetem, hogy csak óvatosan, nehogy elessen. Amikor beáll a fagy, fél pár kesztyűmet nekiadom, hogy ne fázzon a keze – mert mindig elfelejti magánál tartani a sajátját. Egyik kezünk a zsebünkben, így elég lesz az enyém mindkettőnknek.
5 Reggelente, mikor felébredünk az utca zajai. Időről-időre ismétlődnek. Ha az ember eléggé kitartóan figyel, észreveszi: a villamos távoli zöreje, a házban minden reggel valaki TV-t hallgat, illetve néz – valószínűleg a munkahelyére készülődik –, az alsó lakó zárja az ajtót, kulcsának csörrenése, léptek nesze a lépcsőházban. A szemben lévő pékségbe hozzák a reggeli sütést, majd a furgon ajtócsapódása. Kutyák futtatása. Aztán egy vasúti hídról vonat dübörgése – egy pillanatra azt hiszem, nincs is olyan messze az a híd, mert oly hangosan sikítanak a kerekek a síneken. Vagy csak a szél fújja felém a hangot? Lehetséges. Esténként a város halk duruzsolása és a villamos zöreje ismét. Öregasszonyok beszélgetése a ház előtti járdáról, ahogy kitárgyalják az aznapi történteket. Valakik megint kutyát sétáltatnak (a hűséges jószág mindig témát teremt). Egy templomtorony harangjának távoli kongása, valahol kezdődik a mise. Mindezek áthatolnak a falakon és a tetőcserepeken keresztül, majd eljutnak hozzánk. Az egyik órájára készül. Ujjai puhán kopognak a számítógép billentyűzetén. Aztán papírlapok surrogása; a jegyzeteié. Bal kézzel ír. A nyugalom úgy ül meg a szobánkban, mint ahogy a langyos nyári estéken lebbenti meg a szellő a lágykönnyű függönyöket. És ez is boldogság. Az ember oda sem figyel, egyszerűen csak érzi. Nagyon tudja, hogyan kell békét csempészni az életembe, békét csempészni a hétköznapjainkba. Egy könyv hever mellettem; úgy aludtam el, hogy olvastam. Látom, álmomban mellém tette, nehogy ráfeküdjek. - Elaludtál – mondja, mikor kinyitom a szemem. - Igen. Nem bírtam tovább. - Rögtön jövök. Csak lezuhanyozom. Megvársz? Mire igent mondanék, már a fürdőszobában van. Míg fürdik, azon tűnődöm, hogy vajon a nők mi alapján választanak inkább partnert. Mikor visszajön, meg is kérdezem, mi a véleménye. Törölközőben az ágy szélére, mellém ül. - A nők ösztönös vonzalmat éreznek azon férfiak iránt, akiknek kicsivel nőiesebb intuíciójuk van, mert a női léttől való megváltást remélik tőlük; ezért inkább választanak ilyen szeretőket. Emlékszel? Annak idején beavattalak minden titkomba. Te voltál a lelki gyóntatóm. - Emlékszem. Részletesen elmeséltél mindig mindent. - Igen, mert mindig a részleteken múlik minden. Ahhoz, hogy jó tanácsokat adj, mindent tudnod kellett. Pontosan. És én jó diákod voltam. Velem szemben ül, megérint kezével. Nézem a szája szélét. Az alsót. Szája szegletében aprócska vonal jelenik meg, mintha mosolyogna; egy érzéki mosoly. Aztán a szemét nézem, ahogy a keze mozgását figyeli. Arcára minden rá van írva, és már tudom, hogy nagyon kíván engem. A holdsugár fény-árnyékot borított ránk. Csak az éjszaka volt velünk, meg egymás testének lüktetése. Megcsókoltam. Éreztem a lecsukott szemhéja ízét, a melle ízét a számban. Majd, mikor megnyugodtunk, testünk egy kőszobor mozdulatlanságába fagyott, állandósult számunkra az idő, megálltak a percek, nem voltak holnapok, holnaputánok, és megszűnt a város, csak a szoba létezett, a hanyagul elhúzott függönnyel, és benne az ágy, ahol Majával fekszem; és akkor a Hold fénye megcsillant mellein. Ekkor tudtam: soha nem akarok más nőt. Egyben arra is gondoltam, hogy vajon nem gyávaság-e nem felvállalni a szerelmet? Egy pillanatra elkalandoztam még az idők pereméig, aztán újból visszatértem a jelenbe. De a fáradtság kis idő után legyűrt minket, és mindketten elaludtunk. Engem hirtelen mégis felébresztett valami. Nem is tudtam mi. Talán egy autó motorjának indulása vagy egy fékcsikordulás. És már újra a jelenben voltam, a tetőtéri lakásban, mellettem aludt – pontosabban félig rajtam – egy csodálatos nő, egyik combja keresztben a lábamon. És tovább hallgattam halk, nyugodt szuszogását. Valahogy mindig jókedvvel ébredtem fel nála. Felkeltem az ágyból. Rögtön magára húzta a vékony selyemtakarót, ahogy észrevette, hogy az egészet ő birtokolhatja. A zuhany alá álltam, és ahogy a ferde bukóablakon besütött a nap, megcsillantak vállamon az apró vízcseppek. Ezernyi fénytörés mind. Fürödni kezdtem, tusfürdőt öntöttem a tenyerembe, elkentem magamon; síkossága jólesett. Mikor befejeztem a fürdést, elsettenkedtem a konyháig, óvatosan, nehogy jobban felébresszem, töltöttem magamnak egy hideg italt. Gondoltam, olvasok egyet, amíg megszárad a hajam, ezért levettem a polcról egy könyvet, egy kedvemre valót, a Pascal Gondolatokat. Ezt kértem tőle kölcsön, mikor először voltam a lakásán, és most nagyon örültem, hogy akkoriban gyorsan elolvastam, mert így ismert olvasmányként vehettem le a polcáról. Felnyitottam és újraolvastam az ötszázhatvanhatos feljegyzést, amelyen sokat vitatkoztunk: "Nem értünk semmit sem Isten műveiből, ha nem abból az elvből indulunk ki, hogy egyeseket vaksággal akart megverni, másoknak meg fel akarta nyitni a szemét.". Aztán eszembe jutott Carpentier Embervadászata (amit eredetiben is sikerült megszereznie és olvasnia). Nekem az első fordítását javasolta olvasásra, mert nem volt kibékülve a következővel. Aztán a kedvenc Neruda-versek! Mennyire szerettük Josie Bliss minden sorát! Leültem, tehát az egyik fotelbe, és belemélyedtem Pascal gondolataiba, a résnyi fénynél próbáltam olvasni, amíg felébred, de nem sikerült igazán, mert gondolataim folyton elkalandoztak régi időkön, meg azon, hogy mit is jelentünk valójában egymásnak. Eszembe jutott, mikor annak idején, együtt öltöztünk a strandon, belopódzott hozzám az öltözőbe, és magunkra zárta az ajtót (serdülőkori kíváncsiság). Ekkor fedeztük fel egymás testét, engedte, hogy megsimogassam a mellét. Milyen szépek is voltunk! Utána együtt mentünk el egy közeli tejbisztróba – akkoriban még voltak olyanok – ettünk és ittunk valamit. Aztán irány a mozi – hét forint volt a jegy, amit vettünk, ezért már a nézőtér középső soraiban ülhettünk. Este hazakísértem. Csókot nyomott az arcomra, én a szájára próbálkoztam. Először elhúzta a fejét, aztán mégis engedett. Aznap éjjel vele álmodtam. Ahogy múlt az idő, egyre inkább kötődtünk egymáshoz. Eszméket, elméleteket tárgyaltunk meg, oly alapossággal, hogy idővel észrevettük, hogy beszélgetéseinket átjárja egy a korábbinál még mélyebb megértés, és ez jó érzéssel töltött el bennünket. Újból megállapítottuk, hogy a barátság lehet a legerősebb kapocs két ember között, így köztünk is. Érdekes mód, egyéb barátaink nincsenek, de ez nem is zavart bennünket, teljesen kitöltöttük egymás világát. Elszigetelődtünk; az együtt töltött idő előrehaladtával kezdtem úgy érezni, hogy elszakadok a külvilágtól. Végeztem a munkámat ugyanúgy, mint korábban. De mégis... valami mégis más lett. Ott volt nekem Ő. Apró, kis jelzéseink voltak, amiket csak mi értettünk. A külvilág szemében szeretők voltunk, egymás szerelmesei, és amikor rákérdeztek erre, cinkosan összenéztünk. Utólag számtalan kérdés merül fel bennem közös életünkről. A szerelem mindig összeesküvés. És a barátság?
6 Mint minden boldogság, a miénk is befejeződött. Az elején megállapodtunk, hogyha mennem kell, nem vacillálok, és otthon vállalok munkát, ha előnyösebb a jelenleginél. A barátság kiállja a távolságot – mondtuk. Nem ígértünk egymásnak olyat, aminek betartása megronthatná kapcsolatunkat. Így újból költöztem tehát, de most nagyon messzire, az ország túlsó végébe. Éreztük, hogy ez most végleges lesz. De mint minden dolog, amit a véglegesség leng körül, szomorú is egyben. Nehéz volt elszakadnom tőle, és tudtam, hogy ő is hasonlóan érez. Nem jöhetett velem, minden a fővároshoz köti. Egy év múlva levelet kaptam Majától. Tudtomra adta, hogy szerelmes lett egyik munkatársába, férjhez ment minden felhajtás nélkül. Többször is elolvastam amit írt, örültem a boldogságának. De a következő évben több panaszkodó levél is érkezett. Ezekben az állt, hogy szerelmük gyorsan elmúlt, kudarcba fulladt az egész. Férje folyton rá akarja kényszeríteni az akaratát, elképzeléseit, át akarja formálni a saját képére, és nem azért, mert túlcsordul benne a szeretet. De úgy látszik, ő nem ismeri eléggé, nem ismeri annyira, mint én, és nem tudja, hogy az ő egyéniségét nem lehet gúzsba kötni. Egy embert nem lehet átszabni, mint egy ruhát. Ő mégis sokat engedett, de a végén csak veszekedéseket és a munkahelyén is problémákat kapott. Ekkor azt írtam egy válaszlevelemben, hogy jöjjön el hozzám, látogasson meg. A levegőváltozás jót tehet. Az időpontban is megegyeztünk. Elképzelem, ahogy beül az autóba, majd keresztül hajt a városon, ráhajt az autópályára, majd a Balaton után az alacsonyabb rendű utakra tér. Aztán jön egy kanyar és egy szabálytalankodó autó. Lehet, hogy ő is elkalandozott gondolataiban, ezért nem tudta időben elrántani a kormányt? Lehet, hogy épp rám gondolt? Remélem nem! Mert az borzasztó lenne. Nem lett volna szabad engednem, hogy autóba üljön, nekem kellett volna hozzá sietnem, ahogy először kérte. A címemet és egy nekem szóló, fel nem adott levelet is megtaláltak az iratai között, így engem is értesítettek a balesetről. Rögtön autóba szálltam, és siettem, ahogy csak tudtam. Mikor az ember ilyen esetben látogatni megy egy kórházba, úgy érzi magát, mintha vádlottként kihallgatásra menne. Nem tudja, mi vár rá: mit fognak kérdezni, mit fog hallani. Zakatolt a szívem. Maja még az intenzíven volt. Ahogy az üvegfal mögé értem, akkor kapcsolták le a műszerekről. Orvosok és ápolók sajnálkozó tekintete. Elhagytam a kórházat. Odakint minden napfényben úszott, az emberek, mind egy–egy individuum, jártak–keltek, örültek és nevettek, vagy bosszankodtak csip–csup dolgok miatt, a nyári forróság miatt, vagy azért, mert késett a busz, amire várakoztak. Maja meg közben ott feküdt valahol egy megdermedt, sötét és ismeretlen világban. Valahogy iszonyodva néztem az embereket. Haragudtam mindenkire. Vettem egy doboz cigarettát és egy üveg italt; hazamentem, magamra zártam az ajtót, és leittam magam. Vajon meddig hiányzik valaki, és vajon meddig lehet szeretni valakit? Az élőket, akik elhagytak minket, könnyebb elfelejteni. De a holtakat lehet-e? Pedig talán fordítva szokott ez lenni. Próbálom felidézni arcát. Az évek múlásával egyre nehezebben sikerül, egyre messzebb kerül tőlem, mint egy lassan, de biztosan távolodó vitorla a tengeren, amely egyszer csak eltűnik a horizonton. Aztán teljesen felidézhetetlenné válik majd (egyetlen fénykép sem készült együttlétünk ideje alatt). Többé nem láthatom hamvas arcát, mint ahogy a Hold túlsó oldalát sem láthatjuk soha. Aztán majd azon kapom magam, hogy felépítem magamban alakját, hangját, egyéniségét, olyannak, amilyennek látni szeretném. Most mennem kell. Ha kicsit messzebb nézek, látom a hegyből meredező sziklákat, a gerincen végigfutó turistaút korlátját és fölöttük a fenyves zöldjét. Sokasodnak a felhők az égen; egy újabb úszik a derengő nap elé. Szemerkélni kezd az eső, és feltámadt a szél is. Szerette hallgatni, ahogy süvít a szél a fákon, ilyenkor mintha "sírnának". "Ez a fák hangja" – emlékszem szavaira. Amikor sírnak a fák, mindig rá emlékezem. - Vége -
|