Időről időre szükségét érzem, hogy kedves költőimről, festőimről, zeneszerzőimről vallomást tegyek. Valljak nagy-nagy kedvenceimről, rám gyakorolt hatásukról, műveikről, amiktől meglódult a vér az ereimben és kamaszos rajongással derítsek ki róluk mindent, amit csak lehet.
Szerencsém volt, mert olyan francia tanárnőm volt, aki – mai eszemmel is úgy gondolom – mindent tudott, és mindenre meg is tanított azokban a nagyon fogékony tanulóévekben…
Ahhoz, hogy a számomra legkedvesebb – franciául író, belga - költőmet bemutassam, messzebbről kell kezdenem…

Ahogy visszaemlékszem, már kamaszlányként is mindig a francia költők, írók, színészek, énekesek iránt éreztem valami mondhatatlan vonzódást.
…talán mert a francia olyan elegánsnak és távolságtartónak tűnt, talán mert kitűnően értettem a nyelvet, talán mert rajongtam érte, talán mert oka sincs…
Akkoriban minden barátom és barátnőm Byron, Heine, Dante vagy Lermontov bűvkörében élt – én voltam a kakukktojás. Mert bár az imént felsorolt nagy költőket én magam is kedveltem, de közel sem annyira dobogtatta meg a szívemet, mint egy-egy franciául alkotó költő…
Azt hiszem, szerettem mindent, ami francia.
Eleinte Apollinaire, de Nerval, Aragon vagy Éluard költészete bűvölt el, majd Truffaut, Autant-Lara, Chabrol, René Clair vagy Pagnol fekete-fehér filmjei, amiket – mint francia szakos növendéknek – kötelezően, tananyagként kellett (eredeti hanggal)  megnéznünk a Debreceni Filmmúzeumban, és a francia zene: Hugues Aufrey, Julien Clerc, Charles Aznavour, Edith Piaf, Yves Montand mellett a régi nagyokat: Debussy, Ravel, Bizet vagy Massenet muzsikáját hallgattam – már amihez hozzá tudtam jutni. Francia tanárnőm ebben is nagy segítségemre volt. Számolatlanul álltak nála a francia költőóriások eredeti nyelven olvasható kötetei, valamint megannyi csillogóan fekete bakelit lemez – és ebben a gazdag tárházban mi, tanítványok szabadon „garázdálkodhattunk”.
Meg is tettük. Azt gondolom, akkoriban, amikor a legfogékonyabb az eszmélő fiatal ember és annak elméje, ez a nagyszerű pedagógus irányította leginkább az ízlésemet és gyújtotta lángra a francia-imádatomat. Máig tart.

Bevallom, legnagyobb kedvencemről azokban az években még senki sem hallott, tanítómesterem legalábbis nem említette soha, én sem olvastam róla és tőle soha, semmit.
Aztán idővel valahogy mégis rábukkantam Georges Rodenbachra, a versei egy csapásra elragadtak különlegesen egyedi világukkal – és egy életre elvarázsolódtam.
Rodenbach franciául alkotó belga szimbolista költő, író, újságíró – olvasom a világhálón hozzáférhető vajmi kevés magyar nyelvű anyagban.
Belgium – ízlelgettem akkor a szót, átértelmezve addigi, gyér ismereteimet, szíves örömest mintegy újraismerkedtem az országgal, mert amely ország oly sok csodálatra méltó költőt adott – legalábbis - számomra, máris nagyon vonzott.
Ez az Északi-tenger partján fekvő kis állam csak 1830-ban, az augusztusi forradalom után nyerte el függetlenségét Hollandiától, és a fiatal ország a brüsszeli világkiállítás évében, 1880-ban szinte rázúdult az irodalomra.
Eladdig szinte nem volt saját irodalma - talán nem kellő magyarázat erre a hiátusra, de mindenképpen megemlítendő, hogy a három anyanyelvű országban az arisztokraták, polgárok franciául, a köznép flamandul, egy elenyésző kisebbség pedig vallonul társalgott a korabeli Belgiumban. 
Aztán a világkiállítás után a belga nemzet fiai erőteljesen és messzecsengően hallatják hangjukat, és kikanyarítanak maguknak egy szeletkét a francia nyelvű irodalom felső köreiben.
Rodenbach mellett Émile Verhaeren, Iwan Gilkin, Maurice Maeterlinck vagy Max Elskamp az, akit ma már együtt emlegetünk, ha a belga szimbolizmusról ejtünk szót, noha saját korukban Magyarországra szinte el sem jutott hírük. (Megjegyzem, eleinte még Belgiumban is kétkedve fogadták egyiket-másikat…Főleg Gilkinnel bánt "mostohán" úgy az anyaország, mint Párizs is, és minden más nemzet irodalmi világa is. Ő nehezebben tört utat magának a hírnév felé, de Charles van Lerberghe is igen nehezen tudta elfogadtatni magát.) 
De Párizs a legjobbakat, legkitűnőbbeket a keblére vonta.
Mallarmé híres szalonjában sorra bukkannak fel a francia irodalomba vérfrissülést hozó új tehetségek, a francia szerkesztőségek ajtói kitárulnak az új hang – a szimbolizmus – előtt, és a lapok hasábjain megjelennek az új költők új versei.

Ide robbant be tehát az én Rodenbach-om, teljes nevén Georges Raymond Constantin Rodenbach, aki 1855 nyarának derekán, az egyik legszebb hónapban, július 16-án született a belgiumi Tournai városában.
Iskoláit Gentben járta ki, és fejezte be 1870-ben a rangos és szépnevű Sint-Barbara College-ben, ahol Émile Verhaeren barátságával lett gazdagabb, és amely város és iskola óriási hatással volt mindkét diákra.


                                                Gent

Az ifjú Rodenbach azonban – barátjával, Verhaerennel ellentétben - mindig gyengélkedett.
Gyerekkorától kezdve beteges, érzékeny fiúcska volt, és míg a híressé vált „belga szimbolisták” műveit átszövi az ujjongó életigenlés, a szent hit, olykor pesszimizmus, vagy éppen a buddhista tanok egy-egy színes eleme, addig Rodenbach testben és lélekben mindig is a németalföldi templomok, az északi tengerpart, a sejtelmes és árnyasan homályos szobabelsők világába menekül.

1874-től jogi tanulmányokba kezd Gentben, és 1878-ban, mint ügyvéd és újságíró kezd el dolgozni. Még egyetemi tanulmányai alatt jelennek meg első versei, színműve, majd hamarosan Brüsszelbe költözik, ahol már az irodalmi élet vérkeringésébe is belecsordogál, sőt, aktív tevékenységet folytat. Ekkor már végleg felhagy a jogi tevékenységgel, és egész életét az irodalomnak szenteli.
Hamarosan magához vonzza a fény városa, elutazik Párizsba egy rövid időre, de ezen rövid idő alatt is megéli azt a semmi máshoz sem hasonlítható érzést, hogy Belgium sterilitása után a párizsi lüktetés, villódzás maga a buja antitézise addigi szürke, beteges életének, s hogy onnan visszatérve számolatlanul ontsa a cikkeket:  a Jeune Belgique hasábjain publikál, később iskolatársával, jó barátjával, Verhaerennel nívós és elegáns tengerparti újságot alapít Blankenberge-ben.
1886-ban jelenik meg első jelentős kötete - La jeunesse blanche címmel, és két év múlva már újra Párizsban találjuk. Nem is akárki vált belőle – a híres Le Figaro kritikusa, elismert író, költő, esszéíró, a világváros művészeti életének jelentős alakja.
Szoros és jó barátságban van az ekkor már költőfejedelemnek kikiáltott Mallarmé-val, a naturalista íróval, Daudet-val, és a híres szobrász Rodin-nel.
Ekkoriban írta róla Paul és Victor Margueritte, aki Mallarmé keddi összejövetelein találkozott Rodenbach-hal, hogy  "…Georges  igazi északi típus, könnyű, szőke hajjal, sápadt arcszínnel és nagy, kék-szürke szeme hazája égboltját tükrözi - ezek a szemek mélyek és távoliak, mindig változó árnyalatai a csatornák hosszú sorának színeit adják vissza, mindig a vizet és mindig a belga égboltot.”
Magánéletéről nagyon keveset tudunk, zárkózott, csendes és elvonultan élő férfi képe rajzolódik ki előttünk - ha hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek.
Mikor ennek az esszének az írásába fogtam, más forrás nem lévén, különféle francia lapokból ollóztam és fordítottam, majd szintetizáltam mindazt, amit most megosztok az Olvasóval. Elképzelhető persze, hogy van Rodenbachról magyar nyelvű repertórium - én nem bukkantam nyomára.

Párizsban sokat és mindig ír. Sikeres íróként, költőként tisztelték - legalább ez megadatott neki.
Főként regények, színdarabok kerülnek ki keze alól, de verses-kötete is napvilágot lát. Termékeny időszak ez az életében, mintha érezte volna, hogy nem sokáig teheti – állandóan beteg, fejfájós, ingerlékeny, rosszkedvű és gyenge.
Költészetén ez - óhatatlanul - nyomot hagy: enervált, csendesen fájó sorok, tele megannyi, hihetetlen helyeken és váratlanul előbukkanő szépséggel. Lám, lám, a kín is tud szép strófákat csiholni...De Rodenbach nem panaszkodik. Versei nem dühödt jajkiáltások, inkább a szelíd melankólia tömör csodákká összeállt elegye.
Művei ötvözik a fotografikus pontosságot a komor, merengő hangulatú, szobába és betegágyhoz láncolt, magányos szimbolista elmélkedéseivel.
Nosztalgikus regényei Flandria tájain kalandoznak, szereplői a csendes, szomorú, eltűnt idő nyomába erednek, míg verseiben azokat a beivódott kínokat és belső hangot csendíti meg megejtő rezignációval, melyben egész élete telt.
Kicsit hasonlatos ez az attitüd a mi nagybeteg Tóth Árpádunkhoz - vagy csak nekem tetszik úgy, hogy a számomra legnagyobb magyar és belga-francia költő komplementere egymásnak...?

Rodenbach leghíresebb és legkülönösebb regénye 1892-ben jelenik meg,  Bruges, halott leány címmel, mely egy nagyon furcsa könyv, néhol igen nyers és ugyanakkor finom fordulatokkal csipkézett. Bírálói, méltatói szerint ez elsősorban két dolgot jelenthet: egyrészt azt, hogy az író saját hangulatának lepárlását írta ki magából, egyfajta kitapinthatatlan költői felidézéssel, másrészt a néhol vaskos, rikító történettel, a férfi-nő örök párharcának lefestésével Rodenbach látens érzelmi túlfűtöttségéről ad bizonyságot - és hogy e két merőben különböző dolog nem választható el egymástól, sőt, bizonyos értelemben kiemeli a benne rejlő paradoxont. Ugyanakkor megfigyelhetjük a zsoltárosan szép sorok mögött a flamand katolikus jámborságot, csendességet, szerénységet. Talán valóban így születik meg a szimbolista regény Rodenbach elméjében – nem tudható, mint ahogy az sem, hogy jól magyarázzák-e kritikusai Rodenbach eme neves regényének legmélyebb mondandóját...? Nekem ebben az esszében nem tisztem eldönteni ezt.
Én a prózáját még nem ismerem - inkább a verseit szeretem és fordítom.

A házra omlott lágy, esti csendesség

A házra omlott lágy, esti csendességbe
vén ingaóra szól, a kondulásban dal van.
Ki tudja, vajon víg-e vagy bús a dallam :
de most imádságunk órája jött el végre.

Fölröppen egy gyönge, aprócska madár,
fürdőt vesz, játszik, vízcseppekkel dalol ;
jégpáncél sír és megcsendül egy pohár ;
zajszikrák pattannak kerge hullámok alól,

zenéje botorkál régi, kísértő menyegzőnek,
kering a lépcsőfordulón s eltűnik egyszer ;
súlyos kristályok jajongva összecsendülnek,
ó, bolondos hangok ! – könnyű bor, valcer,

kopottas karnevál, vad, féktelen tánc, buja,
mely kiürült számadásokból még visszatér,
s széthullva bukdácsol a házban sok kacér,
színes konfetti, avítt garas, és édes mandula.

(Kovács Anikó fordítása)

Igen, én ezeket a verseket szeretem, melyben szobái életre kelnek: barnák, melegek, és hívogatóan süppedők;  a bútorok fénytelenül, fáradtan reccsennek; a falakról tükrök villannak a lépcsőfordulókra; a szobabelsők mélabúsan ölelik-terelik magukba a szomszédból áthallatszó halk és finom zongora-, vagy harmónikaszót, és a valcerra összecsendülnek a kristálypoharak; estéi rejtelmesen ködösek, és édes-szomorú harangszót zenélnek; utcáin lágyan omló zenefoszlányok kergetik egymást, ahol sorra gyúlnak a kisváros pisla gázlámpái - míg hűvös templomaiban lobogva égnek csonkig a fájdalom és a betegség sápadt gyertyái.
Talán – erős és kicsit kíméletlen kritikával – versei monotonnak, egyhangúnak, csupán egysíkú enteriőr-költészetnek tűnhetnek, ezt egyik magyar fordítója, Lackfi János ki is mondja róla. Talán igaza is van.
De én inkább valamiféle szakrális tisztaságot és csendet érzek a sorok mögött, melyek mindig egy svájci óramű pontosságával cizelláltak, és végtelenül halk, finom ketyegésük szívig szalad, megérint és elvarázsol.
Nagyon kevés Rodenbach-vers szólal meg magyarul, nem több mint tíz, legfeljebb tizenöt vers. Fájdalmasan kevés. Én ezen a rossz és elégtelen arányon mindenképpen segíteni szándékszom a magam szerény eszközével: minél több - ha nem az összes - Rodenbach-verset lefordítani.. Ennek sok oka van, azon túl, hogy őt érzem legközelebb magamhoz az idegen nyelven író költők közül.
A legfontosabb érvem talán mégis az, hogy számomra Georges Rodenbach példakép.
Olyan költő, aki minden kétséget kizáróan továbbírta, gazdagította a francia költészetet, jól kivehetően terelve annak folyását egy csendes, nyugodalmasabb, szelídebb és lágyságával lassan, méltóságosan hömpölygő mederbe.
És újra Lackfi János - Adytól idézett - mondatát hozom fel Rodenbach-ot megvédendő, az ő fogadatlan prókátoraként: „Mint az Evangélium, hangzik a belgák igazsága. Szomorú, bölcs, szép, szent kibékülés az Élettel. És egyetlen művészet.”
Nagyon igaz mondatok, hiszek Ady Endrének.

1894-ben Rodenbach-ot nagy megtiszteltetés éri: a Becsületrend lovagjává választják, majd két évvel később egy magyar vonatkozású szál szövődik életébe: megismerkedik Rippl-Rónai Józseffel, aki a készülő két új verses-kötetét illusztrálja.
És újabb két év múlva Georges Rodenbach már halott.
1898-ban még megéri a Le miroir du ciel natal (A hazai ég tükre) címú kötetének megjelenését, majd ugyanebben az évben, karácsony másnapján vakbélgyulladásban meghal.
Csupán 43 évet élt.