A vonat most se késett, csendben elhagyjuk Pécset, én mélán ellebegek búcsúznak az álmos lakótelepek. És azok is miket itt hagyok: könyvek, tollak, takaró, a párna. A fakó hétköznapok.
Később már kevés az ember, csak néhány lámpa röpköd halkan, mert jobban nem mer. A messzi tereken fátylat bont a köd, az idő lassan csend lesz majd végtelen. A fák is megállnak bölcsen, józanul lassú tánca az ágnak , a szél lopva átvonul.
Az élet puhán andalog, idebent a sok néma fülke, vendégeik fáradt, szürke angyalok. Szemükben a jót keresem, és a száz olcsó lélek tekintete meredten súgja:” Csak teszem a dolgom: élek.”
Köztük leltem vigaszt, de szemem nem soká virraszt, lomhán falnak dől a fej, melyben ring álom és sok más. A következő állomás: Szombathely.
E város szült: erembe most is visszatér a sok kihűlt messzi tér és lágyan borulnak rám. Hisz itt sétált, itt volt diák anyám. Fiúk súgtak neki a cukrászdákba mikor arcát nem fedte bús barázda. Apám is udvarolt: csendes utca, puha hold, jáspis és a béke odafenn, végül szerelem.
Volt otthonom egy zöld bérház, sápadt fala már nem ép, gondolatom gyakran ide méláz: milyen is volt itt rég? De nincs már emlék, csak pár foltos fénykép. Csupán ennyi, hagytam mindet elveszni…
Előttem már az ismerős földön heverő finom ősz, az este meghitt. Érzem jó itt. Ez már az otthon, a kék porban lebegő Sopron.
2006. |