19.. februárjában történt.
Egy magas és vékony nő sietett végig a főútról nyíló utcába, ahol
a kerületi plébániatemplom ágaskodott a körbe épült polgári házak fölé. Kopott
volt ez is kívülről, mint ahogyan azok is, de templomfalak elhanyagoltsága
inkább a szegénység kegyelmének tűnt, a polgári házaké magát a szegénységet
dokumentálták.
A nő lassított a léptein, aztán megállt egy pillanatra. Nem messze
egy Szent Antal-szobor álldogált a plébánia előtti kicsiny park udvarán néhány
terebélyes tölgy között.
A nő a papot várta, a fiatalabbat.
Két pap szolgált, egy idős és beteges, amolyan Isten szegénykéje,
kinek a rövid prédikációi is hosszúra nyúltak a köhögéstől és percnyi
szünetektől, melyeket az emberek megértőn viseltek a magas és sötét oldalhajók
árnyékában, és a színes ablakok tünékeny fényei alatt.
A másik alig múlt harmincéves, de magas homloka felett már nem
volt haj, csak oldalt serkent sűrű csomókban, s repült, ahogy a kora tavaszi
szél szertefújta.
Magas és sovány férfi volt bütykös nagy kezekkel, vékony és hosszú
ujjakkal, sápadtan komor arcbőrrel, szürke és kiismerhetetlen tekintettel.
Egy diakónus állította meg egy pillanatra.
A nő figyelte őket, de csak szófoszlányokat sodort felé a szél.
Hirtelen a pap arra nézett, ahol a nő várakozott, észrevette, hogy emez
figyeli.
A kabátját összehúzva elfordult, s a templomajtó felé nézett.
Nagy testű autó fordult meg váratlanul mellette, melynek hátsó
kereke felcsapta a sarat, ahogy visszafordult az útra.
A nő tett néhány lépést a bejárat felé, majd felnézett a főhajó
külső falára, s a galambokat figyelte, amelyek a díszes templomablak párkányára
ültek tétován és leskelődve.
Majd visszanézett a park felé, de a pap még mindig beszélgetett.
Újra találkozott a tekintetük.
A nő fázósan fordult el megigazítva fejkendőjét, ahogy lökdösni
kezdte a Tiszáról ide futó szél.
Percek teltek el. Elindult vissza az utcán, majd a saroknál
megfordult, s egyenesen a templomnak tartott. Oldalra pillantott, ahogy a
plébániaudvar rácskerítéséhez ért, de a park már üres volt, csak a Szent
Antal-szobor görnyedezett a tölgyek ritkás lomjai alatt.
Belépett a templomba. A jól ismert csönd nehezedett rá, s az ódon
falak hideg verítékének hűvöse. Minden mozdulat felerősödve visszhangzott végig
a padsorok között. Csak az oltár felett lobogott egy halovány bíbor láng, az
isteni szeretet remetelángja.
Keresztet vetett, majd leült az egyik padba. Oldalt a passió
iszonyata, szemben a meggyötört istenarc.
Ilyenkor szinte senki sincs, és milyen nyugodt és csendes itt
minden, gondolta a nő, és körülnézett. Csak egy középkorú asszony térdelt a
padsor túloldalán fohászra merevült testtel.
Aztán halk csapódás, és a fiatal pap jött be. Egy pillanatra
végignézett a padsorokon, majd elindult a gyóntató felé.
Még tudok várni, gondolta a nő, ahogy a másik asszony felállt és
belépett a gyóntatófülkébe. Kicsiny lámpa gyulladt, és a gyűrt üvegablak
kivetíttet a két alak körvonalait.
A nő most felállt, elindult az oltár felé. Balra feszület
emelkedett, egy rég elhalt plébános hagyta maga után.
Felnézett az Istenarcra. Most egész közelről látta a lehulló fej
mozdulata mögött a halál iszonyatát. Kereste a kegyelmet mohó és dacos
nyíltsággal. De a kidagadó nyaki ütőér, a bőr alól kivastagodó csont és tépett
izmok inkább megzavarták, mint kegyelmet sugároztak.
Hirtelen nyílt az ajtó. Megfordult, és elkezdett a gyóntató felé
sietni. A másik, a középkorú asszony éppen most lépett ki. Egy pillanatra
egymásba akadt a tekintetük…
A nő belépett. A fa nehéz szaga szállt az orrába és a szűk szoba
szorongató kicsinysége.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt alig hallhatón.
- Mindörökké! Ámen! – hallatszott a túloldalról.
Markáns és kellemes férfihang, gondolta a nő, ahogy a rácsos
ablakon túlra bámult.
- Gyónom a mindenható Istennek – kezdte mondani, ahogy a hittan
órákon tanulta.
Eszébe jutott, mikor első áldozó lett. Még az előtte való napon
gyónt először. Ideges, félszeg kislány volt.
- Nekem van két gyermekem. Egy fiú és egy kislány.
A pap hallgatott a túloldalon, a nő pedig folytatta.
- Én nem vagyok jó anya…
Itt megállt egy pillanatra, de a pap nem szólt, a fejének és
vállának körvonalai sem mozdultak.
- Tehát… én nem vagyok jó anya. Talán nem is vagyok annak való. És
talán nem is vagyok az.
Hallgatott. Várta a pap válaszát. De a pap továbbra is
mozdulatlanul ült, s nem szólt.
- Nem tudom őket felnevelni. Képtelen vagyok rá.
- Nem értem, mit akar ezzel mondani – szólalt meg a pap, miután a
nő hosszabb időre elhallgatott.
- Én nő vagyok, nő ahogy… A nő és az anya nem ugyanaz.
A pap gyorsan válaszolt:
- Úgy érti, az anyasága megtagadja női mivoltát?
- Igen. Valahogy így. Én nem akarok mosástól repedezett kezű,
gondoktól ráncos homlokú, elhasznált senki lenni. Még nem…
Most a pap hallgatott. Válla és feje továbbra is mozdulatlan volt.
Csak a nő hajtotta le a fejét.
- Ha gyermekei vannak, akkor már nem senki. Sokkal több, mint a
legtöbb ember.
A nő most dacosan emelte fel a fejét.
- Tudja, nagyon szegény vagyok. Egyedül nevelem a gyermekeket.
Nincs is elég idő számukra. Nem is tudom, mikor ültem le melléjük. Türelmem
sincs hozzájuk….
A nő megint kifogyott a szavakból. A pap végre megmozdult.
- És? – kérdezte halkan.
- Nincs és… Ennyi van.
- Mit vár az Istentől. Feloldozást és tanácsot?
A nő erre nem volt felkészülve, s ha mondott is volna valamit, az
banális lett volna.
A párkányon végigfolyt a templomablakokon bezuhogó arany, és az
oltármécses imbolygó bíbora.. Kint a hideg templomszag, tucatnyi freskó,
ablakok a túlvilágra, a csend könnyű lobogása, s kezében egy vaskos, de kis
alakú imádságos könyv.
Reszketni kezdett saját félelmeinek a lázától.
- Hány éves?
- Huszonhat múltam decemberben.
- Nincs szégyenkeznivalója. Anya, aki anyasága által áldott. Nincs
mitől tartania.
- Szegény vagyok. Képtelen vagyok felnevelni…
- A szavai alapján tanult ember.
- Megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat.
- És abbahagyta?
- Abbahagytam.
- Egy férfi miatt?
- Nem, magam miatt. Illetve a szerelem miatt.
- Maga mindig a fogalmak mögé menekül? – kérdezte a pap, és a
teste megmozdult.
A pad is halkan roppant.
- Szerelmes voltam, s az akartam lenni. Nemcsak rövid isőre.
Örökké…
- Örökké? – kérdezte a pap meglepődve.
- Igen. Örökké. Talán meglepte?
- Nem a tette, csak a szavai. Véteknek érzi azt, ami szentség.
- A bűnöm más természetű. Nincs benne áldozat, csak önzés.
- Önzés és öröklét. Mi köze ennek egymáshoz?
- Nem egy vagy a férfi miatt, hanem magam miatt.
- Tehát maga akart a főszereplője lenni a saját színjátékában?
- Színjáték? – a nő zavarba jött. – Talán színjáték volt az egész.
De ez mégsem ilyen egyszerű… De ezt maga nem is érti. Hogyan is érthetné…
- Miért gondolja, hogy mi, papok, nem tudjuk, mi a szerelem.
Voltunk serdülő gyermekek és fiatalok is.
- Felelősség nélkül…
- Igen, de nem felelőtlenül – mondta a pap, majd lehajtotta a
fejét.
A nő figyelte a mozdulatait, de a pap újra mozdulatlanná vált.
- Akkor ennyi – mondta a nő, és a hangja elfulladt.
- A lényeget még nem mondta el – felelte a pap.
- Pedig ennyi a lényeg. Nő vagyok, aki megbukott, és anya lett.
- Én nem látok bukott nőt. Még akkor sem, botladozásai voltak. Az
Isten megáldotta magát, és közös munkára hívta.
- És hol volt akkor, mikor a pelenkát mostam, mikor kezemben az
egyikkel főztem a másiknak.
- Ott volt a maga akaraterejébe és kitartásában.
- Nem atyám, ott csak én voltam, Én, egyedül.
A pap hallgatott, a nő pedig némi diadallal a homlokán felemelte a
fejét. Szerette volna most a másikat látni. A kezét, ahogy tördeli a hosszú és
vékony ujjait, a homlokán áthullámzó ráncokat, az árokká hasadó ráncait.
- Eléggé szereti a gyermekeit? – kérdezte a pap.
- Ez miféle kérdés, atyám? – kérdezett vissza a nő.
- Egyszerű, a legegyszerűbbek egyike.
- Szeretem, igen szeretem –ismételte a másikat, majd önmagát.
Hirtelen elbizonytalanodott. Aztán sírni kezdett. Maga sem értette, hogy miért
és hogyan
- Látja, még ebben sem tud egyértelmű lenni. Az emberek általában
könnyen mondanak igent arra is, amire maguk is a választ keresik.
- Szeretem. Nem azért sírok, mert tudatlan vagyok, ha saját
magamat kell megítélnem.. Csak az alkalmasságomban nem hiszek.
- Nem kell magát megítélnie. Ez nem az ön dolga.Van hite, és ez a
lényeg… A hitek egyszer összeérnek bennünk. Még a tévhitek is..
- Nem értem, atyám – mondta a nő, s idegesen megrázta a fejét.
- Tehát?
- Tehát? – kérdezett vissza a nő, és egyik keze kibontakozott a
másik öleléséből.
- Szereti a gyermekeit?
- Hogy lehet ilyet kérdezni?
- Maga nevezte anyaságát botlásnak. De nem nevezte annak az ehhez
vezető utat.
- Túl rövid volt, hogy mérlegeljek.
- Tehát… szereti?
Szeretet, ismételte magában a nő. Mit is jelent? Gyermekként
kevésszer használta. Csak azokat használja a gyermek, amit sokszor hall és
megtapasztal. Hirtelen eszébe jutottak olyan pillanatok, melyeket már feledésre
ítélt. Olyanok, amelyekkel nem sokat törődött. És arra jött rá,
hogy nem volt boldogtalan. Kicsi utca, iskola a sarkon, rövid esték,
sok átrecsegő kiabálás a falakon át. Emlékezett, hogy mennyire szeretett kiülni
az erkélyre, s mennyire szerette bámulni az utcán átrohanó autókat, a falaknak
vetemedő fénypásztákat, a csöndeket, a holdas éjjeleket, a nagy feketeséget
csillagokkal és villogó repülőgéplámpákkal. És ha elaludt, akkor jó volt arra
ébrednie, ahogy megreccsennek a hajnali háztetők, s a reggeli szél erre fújja a
város moraját, s a templomi harangszót.
- Mit válaszol – kérdezte a pap, s annyi szelídség volt a
hangjából, hogy a nő minden dacossága elpárolgott.
A gyermekkorára gondolt, s elfutotta a szemét a régi emlékektől
felfakadó könnyei.
- Alig vannak, akiknek nem kell feltennie ezt a kérdést – mondta a
nő a sírást magába fojtva.
- Kevesek – mondta a pap. – De maga semmit nem mondott el ezekről
a dolgokról.
- Miért gondolja?
- Sok száz vallomást hallottam már. De néhány elég volt ahhoz,
hogy lássam, kit hozott az Isten, és kit vert ide a sorsa.
- Engem melyiknek tart? – kérdezte a nő, és elszelídült a
hangjában a sírás.
- Csak arról beszélt, amiről nem akart, vagy amiről nem kellett
volna – mondta a pap, és kihűlt a hangjából a melegség.
- Ennyi volt, ennyi vagyok – mondta a nő, és nézte, ahogy az arca
előtt összezáródnak az ujjai.
Csend lett. A nő az egymásba kulcsolódó ujjait nézte, s hallgatta
a csend alig hallható hullámverését, melyet a kinyíló templomajtó huzata
hozott.
- Ha ennyi, akkor imádkozzék velem.
- Még van valami – mondta, s az utolsó hangjai belenémultak a
suttogásába.
- Akar még valamit? – dördült meg a hang túloldalról.
- Nem, nem is tudom. Nincs semmi, ami ide tartozna.
A pap időt adott a nőnek. Várt. A nő látta, hogy a férfi
megsimogatja csupasz koponyáját. Aztán köhentett egyet, majd várt. A vonásai
láthatatlanok maradtak, csak a fej árnyéka imbolygott a halk fényű fülkében.
- Maga volt ott kinn a templom előtt – mondta a pap nyugodt
hangon. – Az a fiatal nő.
- Igen, az én voltam – mondta a nő.
- Mit akar mondani, amit eddig még nem mondott el az Istennek.
- Hisz Ő minden lát – mondta a nő. - Nem hiszem, hogy kellenek a
szánkban szétcsócsált valóságok neki.
- Neki mi kellünk a hétköznapi hazugságainkkal együtt.
- Miért így?
- Mert ezzel vagyunk egészek.
- A hétköznapi hazugságok… Mennyire jól hangzik… Ilyeneket tanítanak
a szemináriumban? Minden második-harmadik szó kegyelem, Isten, szeretet,
remény, meg ilyesmik…
- A szavak csak pótszerek.
- Mint az élet az örök életnek?
Újabb hosszú csend, talán már a harmadik, gondolta a nő. Aztán a
pap halk hangon megszólalt.
- Tudja, mit kell mondania? – kérdezte a pap halkan.
- Igen – felelte a nő, majd mondani kezdte. – Teljes szívvel bánom
minden bűnömet...
Hallotta, hogy mellette a pap mormol, de megnehezültek a szájában
a szavak.
- Kérem, hagyja – mondta szelíden. Nekem nem jár feloldozás.
A pap nem szólt, csak elhallgatott.
- Most mennem kell. Bocsásson meg – mondta a nő továbbra is
szelíden.
Felállt, majd kilépett a hideg csendbe. Sajgott a térde, s egy
pillanatra meg is tántorodott. Aztán lassan elindult az ajtó felé. Most
látta csak, hogy néhányan a padokon ülnek. Felemelte a fejét, s nézni kezdte,
ahogy a színes üvegablakok szentjei mintha tekintetükkel őt kísérnék.
Bíborpalástban, hatalmas szemekkel, tétova mozdulatokkal álltak, és száz éve
bámulták az alattuk elhaladókat.
A pap lassan elindult a plébánia felé. Kimerült volt. Dülöngélő
járással ment keresztül a gyáván megbúvó utcán, hátulra, ahol a kis vaskapu
hangosan csikordulva nyílt meg előtte. Szerette a park fáit, a nagy izmos
tölgyeket. Az elburjánzó élet szelíd és bölcs vegetációját látta bennük, a
nyugalom és a béke örök költőiségét. Különösen ilyenkor, amikor a kora délutáni
alkony lobban a fák fölé, még halványan, felpuffadt felhők szélein az arany
nyugodt tónusaival megfestve.
Aztán belépett a plébánia folyosójára, ahol repedezett vásznú
festmények sorakoztak a falakon lepattogzott vaskos keretben elfeküdve. Az
ajtajához ért, vaskos öreg ajtó volt, rajta a neve. És végül a szobája. Kicsi
előtér, bent íróasztal, szemben kisasztal két székkel, a falakon könyvespolcok.
Az ágy mellett könyvesszekrény, egy öreg lemezjátszó. Szeretett ilyenkor
leülni. Most is ezt tette. Bekapcsolta a lemezjátszót, majd visszaroskadt a
székébe. Bach d-moll kettősversenye szólt, annak is a lassú tétele. Egy ilyen
nap után megnyugtatta ez a zene.
Becsukta a szemét.
Az első kopogást nem hallotta meg. Csak a másodikat, amely
erőteljesebb volt.
- Te vagy az, Ferenc atya?
Semmi válasz nem kapott, ezért az ajtóhoz lépett.
A nő állt ott, lehajtott fejjel. Nem szólt semmit. A pap
szánalommal nézte a nő aszkétasoványságú arcát, olcsó ruházatát, lassan
elfoszló szépségét. Kezén az erek kéken vonaglottak, körme tompán fénylett.
Sovány volt és megtört.
- Maga az – mondta első meglepetésében.
A nő ráemelte a tekintetét. Nem volt benne semmi, amit a pap
korábban látott volna más ember szemében. A tekintete most inkább hallgatag
volt, s a mozdulatok szóltak halk jajongással. A kezek, az ujjak, a váll, a
lábak tétova mozdulatai. Nézte a nőt, majd csak ennyit mondott csendesen:
- Jöjjön be.
A nő szótlanul engedelmeskedett. Zavartan lépett be, majd óvatosan
nézett körül a szobában.
Megvárta, míg a pap lesegíti a kabátját, aztán nyugodt hangon
megkérdezte:
- Nem zavarom?
- Nem, ma nincs temetés, és csak este lesz mise.
- A halottak még az élők közt botorkálnak – mondta a nő csendes
iróniával. Elmosolyodott, de a másik komor arca kifakította az övét elöntő
pírt. - Tehát a pihenést és a felkészülést veszem el Öntől.
A pap elmosolyodott.
- Nekem semmi ilyenem nincs.
- Tudom, mindene az Istené – mondta a nő. – A halottai holnapig
megvárják.
Hirtelen az ajkába harapott, ahogy a halottakról kezdett beszélni.
A pap látta, hogy a nő elbizonytalanodik, egy pillanatra meg is szédült.
- Éhes vagy kimerül?
- Köszönöm, egyik sem…
A pap várt néhány másodpercig, majd a szék felé mutatott:
- Kérem, foglaljon helyet.
A nő leült, a férfi követte.
Nézte a nőt, ahogy apró melle alig domborodott a mellkasából, a
keze és a lába szánalmasan elvékonyodtak. Az arca beesett, a szeme valósággal
kidülledt. Pedig szép szeme volt, lágy tekintetű és simogató módon gazdag
fényű.
- Csúnyának talál? – kérdezte a nő, ahogyan észrevette, hogy a pap
szomorúan néz rá.
- Nem. Nem az…
- Ne folytassa! Úgyis valami olyasmit fog mondani, hogy Isten
szemében mindannyian szépek vagyunk. Igaz? Meglehet… - mondta a nő, de nem
fejezte be a mondatot, hanem egy halvány mosollyal elfordította a fejét.
- Mit akar? – kérdezte a pap.
- Valamit félbehagytunk.
- Igen, azt hiszem, így helyes – mondta a pap, és hátradőlt a
magas támlájú székbe.
- Féltem, hogy azt fogja mondani, hogy én vagyok ezért a felelős.
A nő most először mosolygott. Aztán felnézett a hangfalakra.
- Mi ez a zene. Nagyon szép?
- Bach kettősversenye. Ha zavarja, kikapcsolom.
- Nem, nekem való most ez – mondta a nő, és a „nekem” szónál
elsimult az összes lágyan öblösödő ránc az arcából.
Hirtelen elkomorodott. Leszegett fejjel ült néhány másodpercig,
majd dacosan felemelte a fejét, melytől megrebbentek haloványbarna fürtjei. A
papnak az jutott az eszébe, hogy talán még néhány éve is mennyire vonzó lehetett
ez a mozdulat. Egykor tele volt a fiatalság zsenge nőiességével.
- Nem rabolom tovább az időt. Az önét sem, és az Istenét sem. Ha
van, Ő úgyis mindent tud rólam. A hétköznapi bűnökről. Meg a halálosakról is..
A pap is előrehajolt, s jelezni kívánta, hogy minden idegszálával
a nő szavaira fog figyelni.
- Azért jöttem ide, mert megöltem a gyermekeimet. Nincs hova
mennem.
A nő figyelte a pap mozdulatait. A kezét, amely kényelmesen feküdt
a szék karfáján. Aztán egy ér lüktetését, az ujjak ernyedését.
Mikor a nőt elvitték, az est már vénülten tántorgott az égen.
A pap a kertben állt, nem messze a SzentAntal-szobortól, közel a
nagy tölgyhöz. A lomb egy ódon kápolna apró kupolájaként kuporodott fölébe. Az
ágak között, mint apró pettyek, a távolban botorkáló autók fényei pislákoltak.
Hideg volt.
A pap az elkövetkező napokra gondolt. És a koporsókra, melyek a
frissen vágott fák nyers illatával tiltakoznak a halál ellen.