Nem volt evilági jelenség; rideg és komor személyisége, életének tragédiái embertelenné növelték alakját. Szikla volt, melyet alámosott korának lassú áradása, de megmaradt oromnak, mikor az alatta állók már nem láthatták fennkölt és robosztus nagyságát.
Magánélete Shelley rövid életének összes tragédiáját megismételte Shelley szabadsága nélkül. Bach magányossága és kíméletlen egyszerűsége mintha benne nyert volna újra formát. Továbbélési ösztöne Bachéhoz volt hasonlatos, minden zenei mozdulata gyermekeibe öröklődött tovább. Még nepotizmusa sem volt puszta önzés; inkább az antik görög istenek nagyvonalú önhitségére emlékeztető akarnokság volt. Szelleme olyanná tűnt fel, mint a neonfényű lámpa egy kirakat felett. Hatalmas villanások után még sokáig hunyorog, majd mikor kialszik, mindent elborít a sötétség.
Pedig nem volt egyedül. Ott állt mellette Európa géniusza és pianistája, Liszt, aki kilépve az elnyomorított magyarság zárt világából Európa egyik legfontosabb embere lett.
Erkelnek maradt Magyarország maradéka, szétdúlt ugaros talaj, mely tele van ígérettel, de alig hajt ki belőle valami.
Tragikuma nem abban rejlik, hogy elégett a nemzet nagy önvédelmi harcában.
Erkelnek meg kellett küzdenie előbb a saját zenéjéért, majd az intézményes keretekért, végül a szólás szabadságáért. Jutalma egyszerre volt alamizsna és szent áldás.
A külföld idegenül megállt előtte, majd szemügyre vette, s kínos gesztikulálás mellett elfordult tőle. Túl keleties és barbár volt neki ez a komor férfi, ki először megküzdött a latin-magyar zenei szintézisért, később pedig a wagneriánus zenei szövet és a magyar verbunk szintéziséért. Európai volt ebből a szempontból, de Európa nem tudott mit kezdeni ezekkel a túl szép, túl komor, túlságosan is keleti életérzésekkel.
Nem értette meg azt a nagy önemésztődést, mely Erkel minden nagy operájából felsüvít. Csak itt volt természetes az, hogy egy nemzet önmagát marcangolva akarja megmutatni önmagát. Más népek nem hagyták a felvillanó energiájukat elveszni. Egy kévébe gyűjtötték, hogy felmelegedjenek annak tüzénél.
Erkel fénye áttetsző és sejtelmes volt, hogy hirtelen máglyává lobbanjon. Ez túl sok volt a vén kontinensnek, s túl kevés ez a keleti arcú, szegény és kopott magyar zseni az állandó pénzszűkével, esetlenségével, az öt körülvevő irigység vákuumának.
Zenéje annyira magában állón magyar, mint Arany lírája. Alakjukban sok hasonlóság van, nemzeti specifikusságuk összeér, lefordíthatatlanok, felmérhetetlen óriások. De még Aranynál is szerencsétlenebb volt, bár mindketten elvesztették gyermeküket, Erkel élete mégis gyermekkoporsókkal volt körbevéve.

Nem indult csodagyerekként, de a család muzikalitása benne érte el tetőpontját. Tízévesen orgonál, tizenegy évesen adja első zongorakoncertjét.
Pozsonyi évei alatt ismerkedik meg az európai zenei áramlatokkal, de ugyanitt találkozik a magyar nép- és műzenével. Ekkor már zongoravirtuóz.
Kolozsvárra visszatérvén itt lesz zenepedagógus, zeneszerző, koncertező pianista. Zenei nagykorúsága itt adja első hajtásait, melyből szinte alig marad fenn valami az utókornak. Feltehetőleg tétova útkeresése is itt emelkedik magyarságélménnyé.
Pest-Budán érik operakarmesterré, itt épül szellemébe a bel canto édes ízei a német zene érett aszújával. Magyarságérzete egyre mélyebb, s egyre kétségbeesettebben tör a felszínre. Mikor a Német Színház az egyetlen, amely foglalkoztathatja, megtorpan, panaszkodik. De tudja, hogy mindent elveszíthet, ezért kelletlenül elfogadja a meghívást.
Ekkor mutatkozik meg zenekarszervező képessége is. A rábízott társulatok Erkellel együtt emelkednek.
Két hatalmas operája a Hunyadi László és a Bánk bán nemcsak méreteiben, hanem szellemében és zenéjében is bármelyik európai operával egyenrangú. De a külföld mégsem fogadja be a két korszakos magyar művet. Túl egzotikus, túlságosan nemzeti, de leginkább idegenek ezek a hatalmas és öntörvényű művek. Erkel sokat tanul az olasz és a francia operától, de iránya mégis más irány, zenéje pedig olyként hat, mint azok a súlyos és fűszeres magyar ételek, melyek a könnyű gyomrú európaiak gyomrát megfekszik.
Hatalmas műve terebélyes növényzet, mely külföldi talajba nem átültethető. Hiába a Franciaországba tervezett, majd Bécsben megtartott bemutató. A fáradt és kényelmes műpolgárságnak túl sok volt a hullámverés, a belső háborgások borzalmai….
A Bánk bán annyira életerős dráma, hogy szétfeszítette a színpad művi kereteit. Erkel nem színpadra írta a műveit, s ezért a színpadi díszletezés ócska és bárdolatlan külsőség nála. Itt minden monumentális. Barátság, szerelem, gyűlölet óriási méretekben nyeri el végső formáját. A szenvedélyek messze túlmutatnak az általános emberin. Még Verdi esetében, de leginkább Rossini vagy Donizetti operáiban a szerelem általános emberi érzés saját tragikummal. Erkelnél a szerelem a nemzet lelkéből sarjad misztikus kollektivitássá. Minden cselekvés átfonja a magyar faji eszmét és történelmet. A szereplők motivációi nem választhatok el a kortól és a társadalmi miliőtől. Erkel operái nem aktualizálhatók, dús vegetációinak rostjai szervesen belenőnek a nemzet és a kor testébe.
Míg Liszt európaiként akart magyar maradni, addig Erkel magyarként akart európai lenni. S e két érzés között olyan mély szakadék nyílt, melyet a jelenkor embere alig-alig érthet.
Ezért forrt össze a magyar történelemmel Erkel története. Együtt emelkedik a magyar szabadságakarattal, s együtt bukik a szabadságharccal. Arany János-i magánya introvertálttá teszi, egyénisége egyre szikárabb, jelleme kérlelhetetlenül akaratossá válik.
Nyolc operája olyan, mint az ókori keleti népek grandiózus épületei, sziklatemplomai, kozmikus sírépítészete. Az európai ember megcsodálja, bár nem érti azok fenségét, s úgy gondol rájuk, mint valami turistalátványosságra. Ahogy azokban túl sok az alagút, s azok túl mélyre ásottak; homályosak vagy sötétek, félelmetesek és megborzongatók; Erkel Ferenc zenéje is elrémíti borzalmas nagyszerűségével a Nyugatot.
Sorsa a forradalmat követő években is tipikus magyar sors. Állandó pénzügyi gondok veszélyeztetik életét, s lehetetlenítik el művének nyugaton való színpadra állítását. Már-már komikus, hogy a pénztelenség akadályozta franciaországi bemutatóját. Az operabemutatóra azért nem kerülhetett sor, mert a támogatója az utolsó pillanatban hazaköltözött, s már nem volt szükség a nyugati kultúrmisszióra.
A Bánk bán sikere után a hatvanas években egyre több támadás éri. Félti a zsenge magyar operakultúrát a wagneri zenétől, de később ő maga is wagneri sűrű szövésű szólamokat ír kései művébe.
A hatvanas években gyermekhalálok és édesanyja elvesztése gyengíti, majd felesége is elválik tőle. Zeneművész fiaival is gyakran kerül összetűzésbe. De még mindig óriás. Nyomorúságában és megtörtségében is felemelő minden mozdulata… Utolsó operáit nem jelenkorának írja, hanem egy szellemében és lelkében szabadabb és tisztább Magyarországnak. Megnemértettsége még jobban bezárják lelkét. A Kiegyezés számára a végső illúzió ellobbanása. Lassan süllyedő sziget lesz, melyet elnyel a közöny árja.
Hosszú életet ad neki a Mindenható, de élete már idegen a századforduló felé rohanó korban. Zenéje vaskor, nyers, izmos, de leginkább másfajta szépség. Sorra elszakadnak a nyugathoz kötődő szálak és indák, operái túlméretezett torzók.
Súlyos betegsége idején már fia halálát is eltitkolják előtte.
Halála a nagy nemzedék végét jelenti. Már csak Jókai él, Vajda, Arany, Vörösmarty mind meghaltak.
Nincs követője, előd és utód nélkül hal meg. Halálával interregnum áll be a magyar zene történetében. Azóta sem született zeneszerző, mely méltó lenne művéhez, vagy fel tudna emelkedni ehhez a vakságában is szép és esendőségében is szent nemzethez.