Vittek engem ezüstös vizek,
És fölöttem szaladt a nap,
Mint aranyfürtös vak remete,
S alattam a halak, apró nyilak.

Csak a hajóm deszkája döngött,
S részeg árboc himbált már felettem,
Néztem alant a vaskos vízfalat,
Míg foltos, rossz könyvemet letettem.

Zöld a víz, mint mocskos legyek fara.
S habja, mint nyál, mit kiköp egy lomha vén,
S feketén moccan bús iszapja
a hínárlombos folyó mederén.

Kegyes ősz lengett a dombokon túl
Szelíd móllal rezegtek a legyek,
Az égalja is vörös volt már, 
S összevérzett ezernyi hegyet.

A parton magányos őrtüzek,
S lomha szúnyograj remeg el messze,
a réten kölyökállat döfköd dögöt,
S rávonyít, hogy felébressze.

Néhány hegy szürkén bődül vissza,
És az égnek kilyukadt szíve a nap,
Hínárbűzzel böffen a vízpart,
S rajta buborékok robbannak.

A berek ölén visong egy madár,
Szárnyával verdes, majd tépi a nádat.
Hab fortyan, és milliónyi gömböt
Rúgnak az égre a lábak.

Füstöl a vízpart, lángol a határ,
És a víztükör is elpattan,
Hold mászik a víz aljára,
S ha moccan is, egyre halkabban.

Foltos rőt fénnyel enyészik az ég,
Víz alatt lobognak a halak,
Mint lucskos magzatát egy anya,
Roppant Éj! Hörögve kihordalak!