Olykor, ha közel az est, megállok kertem vén és gyászos fái alatt, hallgatom, hogy messzi harang miként bongja el az esti fájdalmakat.
Messziről jő e halvány muzsika, s feldereng belőle egy kéklő bánat, majd lombzenévé fújja a füstös szél. a szürkére kopott esti imákat.
E tavasz mintha még ősz lenne, az összes bokor zizegve hadar, vörös tűzzel gyúl a lombok láza, s az erdő az éjben bús ravatal.
Messziről felvonyít a vonatkürt, majd kopogva hull a szürke eső, bús rajzokat koppant ablakomra, e vágyakozva is feleselő
áprilisi szomorúság, szelíd és fénytelenül gyengéd zene, ilyenkor magam kérdem, hogy a régi boldogságot érzem-e?
vagy csak kegyes sajgás szorongat a szívem táján, mint régen a vágy, s becsapom magam, hogy mégis élek, mikor vigasszal simítja arcom a lágy
esti varázs, mely lobogva múló bíbor parázs a lombsor felett… Idehallom, ahogy fáradt vonat, mint bús halálvágy – megérkezett.
|