Lord Byront a liberális irodalomtörténet igyekszik félkegyelműnek és másodlagos költőnek beállítani. Ma már alakjából kiöltek minden fennköltséget, s lett Anglia exkluzív, bulvárszagú portékája.
Költészetét a három nagy közül illik a legjelentéktelenebbnek minősíteni, Keats és Shelley ma már fényesebb tüzű csillagként ragyog az angol poézis egén, s a legangolabb britből pedig nem maradt más, csak a selyemruha susogása, a párbajpisztoly lőporának füstje és patetikusnak minősített tíz olvasatlanul porosodó vaskos kötete.
De Byron minden évszázadban visszaköveteli magának a trónt a byronizmus okán, mert a byronizmus létezett Byron előtt is, hiszen a görögöknél Alkibiadész testesítette meg, ahogy léteztek az antik Róma, Macedónia, Egyiptom, Bizánc byronjai, s Byron korában pedig számtalan apró Byron sürgött-forgott, hogy egy-egy elhullajtott babérlevéllel a homlokán az élet királya lehessen.
Wilde az életét, Tennyson a költészetét utánozza le a görög szabadságharcot félig komolyan, félig életjátékként megélő, s feltehetőleg öngyilkosságba menekülő óriásnak, de számtalan költőzsenire hullott azokból a fénykévékből, melyek a homlokából sarjadtak. Ilyen volt az olasz Leopardi, a francia Musset és Lamartine, az orosz Lermontov és Puskint, az egész lengyel romantikus nemzedék, a bolgár Hriszto Botev, és a Byronnal egyenértékű Petőfi Sándorunk.
Hogy mi okozza Byron leértékelését, az a világlátásából és életfelfogásából könnyen megmagyarázható. Byron arisztokrata volt, talán az utolsó Nyugaton, aki számára az arisztokratizmus nemcsak fényt és hőt, vagyont és tekintélyt jelentett, hanem áldozatot és lemondást, az emberség és a hazafiasság utolsó nagy szintézisét, mely a mi Széchenyinkben Közép-Európában érte el az egyik utolsó utolsó magaslati pontját.
Keats és Shelley egyáltalán nem voltak byroni értelemben hazafiak, csak jó angolok, akik mikrokozmikus korlátok közt éltek Byron makrokozmosza mellett.
Byron mélyen keresztény hitű férfiú volt még akkor is, ha lelkisége okán gyakran vétkezett. Világlátása annyira konzervatív volt, amennyire nem volt az sem életmondjában, sem mindennapi erkölcstelenségeiben.
Shelley ezzel szemben ateista, és a szó nem marxi értelemben vett kommunista, melyben közrendi arisztokratizmusa üres plebejuslétté formátlanodott.
Keats pedig alacsony származású volt, kiből hiányzott az akarat fensége. Mindezt idealizmusával igyekezett ellensúlyozni; egy elképzelt antikvitás díszletei közé álmodta önmagát.
Mindhárman fiatalon haltak meg, de Shelley és különösen Keats alig éltek, addig Byron egy évtized alatt egy tucat ember életét élte le, állandóan magas lánggal lobogott, s mellette Shelley egy éjszakába dobott fáklya, míg Ketas siralomházi pislákoló gyertya volt. Byron életműve gazdag és színes, tragédiái színpadnélküli szuperdrámák a világegyetem és a történelem hatalmas kulisszái között.
Fennkölt alakja, szelleme és filozófiája olyan gazdag, hogy egy egész életmű is kevés volt ahhoz, hogy ennek az életnek visszavert fénye legyen, de elég gazdag ahhoz, hogy ő legyen a legnagyobb saját kortársai szerint is.
Így lett a XIX. század embere tudatosan vagy öntudatlanul homo byronizmus, mely igaz Napóleonra, Széchenyire, Petőfire, Wilde-ra, Nietzschére, Beethovenre, Victor Hugóra, De Lisztre és Berliozra, Dumas és Verne összes nagy hősére.
Ha valaki megnézi Dumas Három testőrének alakjait, azok mind Byron-törmelékek, Athos a titokzatos és nemes, Porthos az Élet, Aramis a transzcendens és az exkluzív elegancia. Hárman együtt lehetnek csak Byron, ahogy Verne Nemo kapitánya, vagy a Világ ura főhőse, Nietzsche felsőbbrendű embere, Puskin Anyeginje, a szegény Lermontov mind Byron egy-egy apró letört darabkája, melyeken szétkenődött a byronizmus máza.

Az ifjú lord otthontalansága húszévesen vált végérvényessé. Elhagyja szülőhazáját, beutazza a mediterrániumot, nemcsak az antik Róma facsarja ki szívét, hanem a reneszánsz óriásdíszletei is, de vonzza a titokzatos Kelet. Magába sűrít mindent, amibe a mű kedvéért alá tud merülni.
Mikor a Childe Harold zarándokútja megjelenik, Byron túl van már byronizmusa első sorsdühén, s ekkor szakad ki a nemes lelkű idealistából a Hyde-i én, a szokásrendeket ledöntő grandiózus lázadó, akinek lázadásában ott van a nagy ironikus világfi. Számára egyetlen világlátás létezik: az ambivalencia.
Byron egyszerre szkeptikus és hithű, egyszerre ironikus és konzervatív, emberfeletti és emberalatti.
Spengler szerint a nyugati kultúra jelképe Goethe által megalkotott Faust. És Spengler tanításával nehéz vitatkozni, hiszen a végtelenbe törő vágy zenében, matematikában a táj- és a portréfestészetben, építészetben, irodalomban, a kontrapunktban és határérték-számításban valóban ott van.
Goethe tisztelte Byront, és a Faust második részébe nekrológ helyett beilleszti az angol költő tragikus alakját, a nagy mitologikus bukás allegóriájával. Byron a Faust hatására megírja Faust ellenlábasát, a Manfrédot. Goethe polgári alakja akkor válik egyre valóságosabb alakká, mikor transzcendens szakadékok nyílnak körülötte, a menny és a pokol közt egyensúlyoz. Faust legyőzetésének antitézise az isteni megbocsátás, mely által Faust újra végigjárja a földi útját. Lassan emberóriássá növekedik, hogy erkölcsi törpeségét vezekelje.
Byron Manfrédja romlott alak, magával cipeli a bűnt, s nem akar szabadulni attól. Nincs benne tettvágy, egész lénye impotens aktusok sorozata. Legyőzetésével teste megsemmisül, s még inkább a lelke. A szellemvilág ki-bejár a kastélyában, emberi mivolta darabja az emberi lényegnek.
Goethe Faust akart lenni, Byron Manfréd volt. Egyetlen közös bennük, az emberfaj megvetése. Mindketten szembeálltak egyetlen kongeniális partnerükkel, Goethe Schillerrel, Byron Shelleyvel. Mindkettőjüknek a költőtárs az idealizmus ihletforrása volt. Goethe embermegvetését az emberi lét végtelenségbe növesztésével kompenzálta, Byron embergyűlölete önmaga ellen fordult. Beteges szerelme nővére iránt, a miatta öngyilkos nők tragédiái, lányának halála Byronból az önpusztítás dühét váltotta ki. Mindketten az élettel dacoltak, nem a halállal. Goethe addig nyújtotta, ameddig lehetett, Byron könnyelműn odadobta. Faust ideál volt, Manfréd a valóság. A háborút Goethe nyerte, mert a valóság elpusztítja önmagát, az idea pedig felépíti. Ha a vallás elpusztul, vele pusztul az egész nyugati kultúra.

Byron megismerkedik néhány levélváltás után John Bowringgal, az angol diplomatával, közíróval, nyelvzsenivel. Bowring százával beszéli az élő és holt nyelveket vagy azok dialektusait. Byront ráveszi, hogy küzdjön a görögökért. A lelki beteg lordnak kapóra jön, jó mentség ez a halálhoz. Pénze, vagyona, tekintélye elvész, egyedül a méltósága marad meg. Halálának körülménye ezutóbbitól is megfosztja. Nem a csatamezőn hal meg, hanem a gyermeklányát korábban elpusztító betegség emészti fel.  Halálának időpontja Krisztus kereszthalálának időpontja. Keze ökölbeszorul, majd elernyed…

Egész éltében üldözött vadként kóborol Svájctól Spanyolországig, Albániától Görögországig. Halálával nem ér véget utazása. Testét akarata ellenére bebalzsamozzák, belső szerveit kiemelik, s egy kőurnában a meszolongioni Szent Szpiridion-templomban helyezik el. Huszonegy napig tart a gyász, a városból száműzik a táncmulatságokat. Halálakor az ég, a görögök gyászszertartásán az ágyúk dörögnek.
Teste pedig hazaindul Anglia felé. Egy rumoshordóba gyömöszölik, s úgy küldik el John Bowring címére. Szeretője, féltestvére előszőr nem akarja megnézni a testet, mikor a hordóból kiöntik a tartósítóként használt rumot. Aztán mégis megteszi, s elborzad, hogy milyen sokat romlott az arc és a test állapota.

A barátok a Westminster-apátságban vitetik, de oda a dékán erkölcsi okokra hivatkozvanem engedi be. Végül a Newstead-Abbey melletti hucknalli falusi temetőben helyezik örök nyugalomra. Több mint fél évszázad telik el, mikor először szobrot állítanak az emlékének.

De neve ma sem ér oda fel, ahonnan ledöntötték. Pedig ő volt az Anti-Faust és az Anti-Goethe, s ha csak ennyit tudnánk róla, bizton állíthatnánk, hogy az európai kultúra egyik támpillérje volt és lesz alakja és költészete…