1824 húsvétján hatalmas felhőszakadás és mennydörgés panteisztikus díszletei közt halt meg a leghíresebb angol, George Gordon Noel Byron, az egyik legősibb brit család kései leszármazottja.
Byron a XIX. század első felének legmeghatározóbb jelensége. Még az olyan óriásokat, mint Napóleon, Goethe vagy Beethoven is háttérbe tudta szorítani hírben és hatásban. Életében a nők elájultak jelenlétében a gyönyörűségtől, a világ egyik leghíresebb úszóbajnoka volt, hírhedt párbajhős, s akinek művei minden korábbi példányszámot megdöntöttek. Erkölcstelen szerelme féltestvére iránt, botrányos házassága a matematikazseni Annabella Milbanke-kel, részvétele az olasz carbonari mozgalomban, majd a görög szabadságharcban, itáliai szerelmi kalandjainak több ezres száma, mely a Vatikán figyelmét is felkeltette,  az Élet vad és akaratos diadala volt a napóleoni háborúk utáni megfáradt Európa lelki ürességében.
Ezért életét a kortárs közvélemény akaratos kíváncsisággal figyelte, hogy aztán az utókor úgy vizsgálja minden mozdulatát, ahogy a természettudós a mikroszkóp tárgylemezére helyezi az egysejtűek különös univerzumát.
Byronnal is ez történhetett, az életében a kutatók elsősorban a mikroszkopikus jelenségeket látták meg. Így paradox módon utolsó évtizedének apróságai óriásméretűre nőttek, míg valódi nagysága másfél évszázad alatt szinte láthatatlanná zsugorodott.

Byron gyermekkorában sokkal érzékenyebb, mint kortársai; már nyolcévesen olyan szenvedélyes szerelembe esik, melybe majdnem belepusztul.
Félszegségébe közrejátszik, hogy születésekor az anya szemérmessége miatt dongalábbal jön a világra. Sántasága nem feltűnő, de Byron egész életében stigmaként viseli nyomorékságát. Úszással, lovaglással, tőrrel, karddal és pisztollyal igyekszik ellensúlyozni, hogy nem tud táncolni. Mikor nyilvánosan kell megjelennie, s minden szem rászegeződik, halk morgásszerű szitkozódásokkal lépdel a sorok közt. Sokak szerint egész lénye ilyenkor ördögivé formátlanodik el..
Diákként oly szenvedélyes barátsággal viseltet az egyik társa iránt, hogy egy nagyobb fiú által kimért ütlegek felét magára vállalja.
A kortársak szerint nagylelkűsége nem ismert határt. Senki mellett nem tudott úgy elmenni, hogy ne segített volna rajta. Hatalmas vagyonának egynegyedét elajándékozza, s Görögországba menvén az ingatlanjai után befolyó bevételének egészén fegyvereket vásárol a görög hadsereg számára, valamint egy hadihajót is felszerel.
Shelleyt nem tartja magával egyenértékű költőnek, de e a fiatal  pályatársban a barátot nálánál senki nem tiszteli jobban. Mikor Shelley vízbe fullad, Byron beleveti magát a tengerbe, hogy őt is elemésszék a hullámok.
Keats-et sem becsüli, de annak halálakor dühödt és vádaskodó hangú verset ír az angol kritikai szellem ellen.
A zene könnyeket csal szemébe, ilyenkor teljesen elérzékenyül.
Akik vele éltek, úgy emlékeznek meg róla, hogy olyan szélsőséges volt mindennapjaiban is, mint amilyen szélsőséges lehet a nyári vad orkán és a napfényes ragyogás egy napon belül.
Volt, hogy napokig őrjöngött, kiabált, majd futott, lovagolt, lövöldözött, kardozott. Máskor hosszú napokon át kedélyes és szeretetre méltón társalgott, mélységesen megértő volt.
Már diákkorában is mindenhol első akart lenni. Ha hátrább rangsorolták vagy nem vezérnek választották, félrevonult, csüggedtség lett úrrá lelkén.
Mikor a kollégiumban a kutyatartás megtiltották, medvét költöztetett lakhelyére. Kastélyában emberkoponyából készült ivóalkalmatosságból vedelte az erős borokat, majd pisztolylövésekkel medvefuttatást rendezett.
Szenvedélyének nagyobb része örökletes betegség volt. Atyja és nagyapja rémisztő figurái a XVIII. századnak. Őrültek és kéjsóvárok, iszákosak és vademberek.
Anyja talán még az apjánál is szélsőségesebb. Olyannyira, hogy amikor  – a szó eredeti értelmében is - elmérgesedik anya és fia közt a kapcsolat, mindketten a patikushoz rohannak, hogy a másikuk vásárolt-e mérget.
Ilyen végletes körülmények közt nő fel Byron és így lesz férfivá.
Költőként nekirohan az összes kortársának, mérgezett tollát mélyen belemártva egész korának szívébe. Még a jámbor és Byron iránt mindig értő tisztelettel és jótékony barátsággal viseltető Walter Scottot sem kíméli.
Szerelmi kapcsolataiban olyan hévvel veti bele magát, hogy ismerői felszólítják, ne menjen be színházba vagy a Parlament épületébe, mert nyilvánosan kifütyülik.
Mikor megnősül, olyan nőt vesz feleségül, aki maga az erény bajnoka, kitűnő matematikus. Közös lányuk majd a számítógép működési elvének egyik legmeghatározóbb elméleti megalapozója lesz.
Byron kínozza feleségét, van úgy, hogy a földszinten tartózkodó asszonyt ingerelve előbb harapófogóval tördeli le az üvegek nyakát, majd a földhöz csapkod száznyi boros palackot. Felesége megvizsgáltatja férje elmeállapotát. Miután kiderül, hogy szellemében egészséges a költő, mindörökre elhagyja.
Velencében több tucat állat veszi körül. Bérelt palotájába a látogatót olyan nagyságú állatsereglet fogadja, mintha az a legjelentősebb állatkertekben járna. Nőügyei itt már nemcsak Angliát, hanem egész Európát megbotránkoztatják. Gondolásai hajtják fel neki – miután az arisztokrácia kiismerte féktelen casanovai hajlamát – a külvárosok léha nőit, prostituáltjait, mindenféle náció és társadalmi réteg bukott elemeit.
Byron nem válogat, mindent és mindenkit akar, s úgy tűnik, ebben is kielégítetlen szenvedélyek igazgatják testét és szellemét.
Étkezésiben hol hetekig koplal, s olyannyira belebetegszik, hogy mikor megjelenik társaságban, úgy néz ki, mint egy viaszbábu. Aztán hetekig tartó dorbézolások és lakomák követik fogyókúráit. Van, hogy hat órán keresztül folyamatosan eszik. Éjszaka olyan szomjúság gyötri, hogy húsz palack vizet iszik meg úgy, hogy szomját nem sikerül tovább oltani.
Lábát fából esztergált gépezetekkel próbálják rendbe hozni. Byron jól tűri a fájdalmat, a legiszonyúbb gyötrelmek idején is sápadtan, de némi kedéllyel beszélget, latinul tanul, idegen nyelvű könyveket olvas.

Teste és lelke kimerül és elfárad.
Szervezetét az első súlyosabb betegség sírba dönti. Oly módon kizsarolta, hogy belseje inkább tűnt öregemberének, mint egy harminchat éves férfiénak.
A boncolás megkezdése előtt a jelenlevők utoljára még megcsodálták a mezítelen testet. Alakja a ritka étkezések, a betegség természetes fogyókúrája miatt visszanyerte szép formáját. Az arc sárgás volt és sápadt, a haja pedig elvesztette feketeségét, hamuszínűvé fakult. Az arc őrizte a fennkölt szépséget, az ajak szögletében megbújó gúnyt, de a szenvedés és a hosszú évek kéjmámora rontott is azon.
Mikor a koponyát felnyitották, a rendkívül megvastagodott koponyatetőn nem találtak varratokat. Olyan volt, mint egy aggastyáné.
A kiemelt agyvelőn megfigyelhető volt a kezdődő rákos daganat, valamint az egész agyhártyára kiterjedő gyulladások borították az agy egészét. Olyannyira véres volt, amilyet még az orvosok sem tapasztaltak. Az agytörzs oda volt nőve a koponya falához. Feltűnően sok összenövést találtak a boncolók, valamint a véredények kóros és krónikus megvastagodását tapasztalták.
A feltárás számos korábbi vérömlenyt talált, s tudjuk, hogy a reumatikus lázrohamok, az állandó érvágások, a súlyos napszúrások, az öröklött agyi rendellenességek együttesen vezettek a halálhoz. A halál okaként urémiás szepszist állapítottak meg.
Tehát a költőóriás különcségeinek, hangulatváltozásainak, neuraszténiás rohamainak, felfokozott érzékenységének, lobbanékonyságának és ellentétes irányú indulatainak nagy részét a vele született agyi rendellenességek, a folyamatosan kialakuló agydaganat agyra kifejtett nyomása is okozta.
Szíve és mája is megromlott, s elégtelen működésük szintén a költő halálához vezettek volna, ha az agyi katasztrófa be nem következik.
A halál beállta előtti rengeteg szenvedés mégsem torzította el vonásait. Mikor a testét először egy ácsolatlan katonai fakoporsóba tették, s azt leterítették egy fekete köpennyel, olyannyira megrázta mindez a templom előtt felsorakozók egyszerű és tanulatlan tömegét, hogy mindenki hangos zokogásba tört ki.
A test sorsa a legméltatlanabbul alakult mind az életéhez, mind írói rangjához és emberségéhez, de leginkább végakaratához képest.