Az arc, mely reggel a tükörből néz vissza rám, már túl van a fél életét leélt ember rettenetén, s az őszülő halánték mögül csendes, füst színű gondok tekerednek elő, tapogatózva, nem heves ifjúi tűzzel, mint hajdanán, parázsfaló, táltos kiscsikó koromban, tavasszal, ha kinyílt az idő, s a rétre szalasztott a zsongó ifjú vér.
Fogy a fény. Már szemüveggel toldom meg a közelt, s a távol sem válik el tisztán a horizonttól, zörögve jön elő az emlékhad a múltból, s elhaló árnyaik között Ariadne elejtett fonalát keresem, de fennakadt az valahol a negyedik ikszemen, - s tétova léptemtől zeng a labirintus.
Fogy az időm is, pedig olyan se' tél, se' tavasz az, ami odakint vár a csóka-daltól meghintett fák fölött. ...megállt az idő két óralap között, és ő sem tudja, meddig küszködött bennem a holnapra mutató irány.
Talán így van jól... Talán a semmilyen idő csalt homályt a szemem elé, nem tudom - de zörgess, ha nagy a csend, s a párnák felé hajtom megkarcolt homlokom.
|