Aranylant

A termál szó jelentése

Szita Gábor, a Magyar Geotermális Egyesület elnöke kért meg, hogy mutassam be a termál szó jelentését. A felkérés megtisztelő, s igyekszem nagyon körültekintően úgy megírni a szófejtést, hogy a lényeg megértését ne akadályozhassa a legfrissebb külföldi, belföldi nyelvészeti kutatások ismeretének hiánya. Emiatt kissé hosszadalmas lesz a „felvezető”, de ezt elkerülhetetlennek látom. Ám bízom abban, hogy e részekben általában véve is tudok hasznosat mondani. Mert mint Czakó Gábor írja: „A magyar észjárás nyelvi: annál mélyebben tudunk gondolkodni, minél inkább otthon vagyunk nyelvünkben.”

A termál szó gyakran szerepel a régies th-val (th az ógörögben J): thermál. Vagyis – talán mondanom sem kellene – a termál és thermál egy és ugyanaz a szó. Ez a nagyon régi időkre visszamenő, s ma általában „th” betűkettőssel jelölt hang még megtalálható a nátha, rothad, göthös, pothroh, avagy őrződik még a Szathmár, Németh, Gyarmathy stb. szavainkban. E hangot nemrégen még általánosan használtuk. Például egy levél részlet 1555-ből: „Ez levél láthván, ezthen vasárnapra thi enghemet megh keressetök”. A ma magyarnak nevezett nyelvben a „th” mára a legtöbb esetben t-vé, olykor d-vé, ritkán s-sé, sz-szé vált, de akár még „tyh” is lehetett belőle, mint pl. a petyhüd szóban. Mindez igazolja, hogy a „th” ősi hangkészletünk szerves része volt. Csak példaként: a jellegzetes ősi hangok közül nem csak ezt „th” hangot őrizzük, hanem pl. a szintén nagyon régies „dz” (ógörög betűje ζ) hangot is: pedz, leledz, fiadz. Például ógörög „pürradzo(l)” [πυρράζω] a mai „parázsol” szóalakkal azonos, vagyis a dz zs-vé vált. A jelentős ógörög-magyar egyezések okát lásd a következő pontban.

II.

Az ókori s így a mai nyelvek nagy része, beleértve a ma magyarnak nevezett nyelvet is, a távoli idők egy és ugyanazon nyelvére megy vissza. Arra az ősnyelvre, amelyet a szakirodalom „nosztratikus” nyelvnek nevez. (Latin „noszter” = mienk.) A Biblia is említi, hogy valaha csak egy nyelv volt. Ez bizonyára a nagyon régi magas műveltségek egy és ugyanazon nyelvére értendő, hiszen semmi alapunk sincs arra, hogy kizárhassuk a gyökeresen másféle egykori nyelvek létét. Különben is legalább kétezer nyelvről semmit sem tudunk. A továbbiakban tehát ősnyelv alatt a Biblia által is említett ősnyelvet értem.

E máig ható ősnyelv eredete a távoli kőkorba vész. (Valószínűleg sokkal-sokkal távolabbi korokba, mint amire egyáltalán gondolni mernénk.) A ma meghatározott nyelvcsaládok java része, s az ezek részévé tett nyelvek csak különböző leágazásai, avagy leágazási csoportjai ennek az ősnyelvnek. A latin, ógörög, etruszk, német, angol, szláv, magyar, japán stb., s bizony pl. még az arámi, óhéber, tamil (dravida), szkíta, sumer stb. nyelvek is egyaránt megláthatók benne. (Ha valakit érdekelne ez a kérdéskör, szívesen állok rendelkezésére, különösképpen a szakirodalmak ajánlása tekintetében.)

Összességében azt mondhatjuk tehát, hogy időben minél messzebb megyünk vissza, a nyelveket annál közelebbiek, s úgy látszik, hogy időutazásunkon 7-5.000 évvel ezelőttre visszajutva már csak legfeljebb tájnyelvi eltéréseket tapasztalhatunk közöttük.

Mindebből most csak az a fontos, hogy e közös eredet az oka annak, hogy hatalmas szókincs rétegek azonosak mind a mai napiglan a leágazott nyelvek sokaságában. De figyelem! A közös szavak döntő többsége nem átvétel, a népeket sem kell állandóan ide-oda költöztetni a térképen, hogy lehessen átvételre hivatkozni: a legtöbb egyezés oka a közös eredetben rejlik. S ebből következik, ami témánkban a legfontosabb: a régiek szóalkotási szokásainak ismeretében (lásd később) a régi szavak jelentése könnyen feltárható az ősnyelvről leágazott mai nyelvekből. Természetesen nyelvenként nem egyenlő mértékben várható kis munkával nagy siker. Ugyanis könnyű belátni, hogy minél kevésbé távolodott el valamely nyelv az eredeti, még közös állapottól, mai beszélői annál tisztábban érthetik meg az egykoriak szóalkotó szándékát, tehát egy-egy adott régi szó valódi jelentését.

III.

Ez az ősnyelv az egykori, teljes mértékben szerves műveltség teremtménye. Szerves műveltségnek a nyelve is szükségszerűen szerves. Szerves szókincset (matematikai szakszóval: fraktál szerkezetű szókincset) pedig kizárólag csak az úgynevezett ragozással lehet megteremteni.^{^[1]} Vagyis az ősnyelv ragozó nyelv volt, amire számtalan egyéb bizonyítékunk is van. E témában itt nem merülhetünk el, de a lényeget a magyarul beszélő szükségszerűen könnyen megérti, ugyanis, mint azt jól tudjuk, a magyar nyelv mindmáig sértetlenül ragozó nyelv maradt. Ami egyértelműen azt jelenti, hogy igen közel áll még az ősnyelvhez. De mit jelent a ragozás valójában?

Ragasztást, illesztést, semmi többet. Azt jelenti, hogy egymás után rakjuk a kiválasztott elemi alapszavakat. Ezek rövid, köznapi szavak, legfeljebb csak elhomályosodott némelyikük értelme. Tehát bármelyik hosszabb szó úgy jön létre, hogy egymás után felsorolunk néhány, értelemszerűen megválasztott, s önmagukban önálló értelmű, rövid szót a rendelkezésünkre álló szavak közül. Pl. ÚT és RÁ önálló szavak, együtt pedig: útra.

Ennek kissé bővebb bemutatásához álljon itt két köznapi szó: a HOZ és a HAT (hat pl.: hatás, hatol, hatály, határoz).

A HOZ és a HAT összefűzve: HOZ+HAT = hozhat.

Vegyünk még egy további szót is, a TE személyes névmást. Erről tudni kell, hogy mindegyik többes személyes névmás a megfelelő egyesnek k-val képzett többes száma, pl. ő – ők, én – énk (csak ünk, unk alakban használjuk, pl. megy-ünk, de ez mai kiejtéssel MEGY+ÉN+K lenne, ahogyan a régies MEN+ÉN+K = menénk is így hangzik). A te többes száma helyesen tehát tek, tik, azonban a hangilleszkedés miatt – melyre roppant kényesek vagyunk – szóvégen hallható még tök, mély hangrendben tok kiejtéssel is (pl. dől|tök, búj|tok). Mára a „hivatalos nyelvben” a többes számot jelölő k lekopott, de falun sokszor hallani még a tik szót a ti helyett, nagyon helyesen (– Tik hoztok?^{^[2]}). Ennek megfelelően az önállóan legelterjedtebb TIK kiejtési alakot használom alább, de szerepelhetne bármelyik kiejtési változata is.

A HOZ és a TIK összefűzve: HOZ+TIK, amit ma így ejtünk: hoztok.

A HAT és a TIK összefűzve: HAT+TIK, amit ma így ejtünk: hattok (valamire hatással vagytok, s e vagytok szó = VAGY+TIK).

Együtt a három említett szó:

HOZ+HAT+TIK, amit ma így ejtünk: hozhattok.

Mi így beszélünk. Mindegyik szavunk szófüzér. Vagyis minden egyes szavunk: szó szó hátán, s minden egyes hanggal el tudunk számolni. (Megjegyzem, nagy gondot okoz az, hogy mindegyik szórész önmaga is szó, de ezek füzérét is szónak nevezzük. E fogalmi zavar feloldásával adós még a nyelvészet.)

Ezek után már tudunk válaszolni arra a döntő kérdésre, amely így hangzik: ha mindegyik szórész önálló értelmű, teljes értékű köznapi szó (vagy az volt valaha, csak már elhomályosult a jelentése), akkor mi szabja meg a szóösszetétel egészének a jelentését?

Látjuk: az, és csakis az a szó határozza meg az egyenrangú szavakból álló összetétel jelentését, amelyik szó a szóösszetétel elején áll. Következésképpen minden további szó, ami a legelső helyen álló szó után következik, már csak ennek a „vezérszónak” a jelentését terelgeti a beszélő által kívánt irányba. Vagyis a szókezdő vezérszó utáni rész – bármennyi összetevőből is áll az – már csak afféle kormánylapát. Ez ad magyarázatot arra is, hogy miért tesszük a szó elejére a hangsúlyt: mert itt áll, és csakis itt állhat az, ami a jelentést meghatározza. Sok szó egymás után való elhangzása közben ugyanis különösképpen szükséges, hogy hangsúllyal jelöljük a vezérszavakat.

A fenti megállapítás pontos megértése érdekében még egy példát hozok, s figyeljük meg, mennyire a vezérszó a döntő. Ha például a fent is említett hattok szó elé ugyancsak értelmes szót teszünk, a jelentést most már ez a szó adja meg: VÁR+HAT+TIK, JÁR+HAT+TIK, SZÓL+HAT+TIK, TÚR+HAT+TIK stb. Ha viszont ismételjük a hat szót, ezt kapjuk: HAT+HAT+TIK: hathattok.

Leszögezhetjük: az ősnyelv szavainak jelentését mindig a legelöl álló szó adja meg.^{^[3]} A szóban minden további csak a jelentés terelgetése a kívánt irányba. Esetünkben ez annyit jelent, hogy a termál szó jelentését a TER gyök adja meg, vagyis csak ennek a „vezérszónak” a jelentését kell megfejtenünk, hogy az egész szó jelentése kirajzolódjon előttünk. Előtte azonban még egy további, a fentiekből következő fontos jelenségről is szót kell ejtenünk.

IV.

A fő kérdéshez közeledvén itt most válasszuk a TER alapszót.

A TER az itt segédhang szerepet betöltő r hanggal bővített szó. Vagyis a tovább nem bontható alap: TE. Általában is az mondható, hogy a valódi, végső, tovább már nem bontható alapszavaink két hangból állnak. Egy mássalhangzóból, s utána egy magánhangzóból. Azonban a magánhangzó is csak járuléka a mássalhangzónak, amit éppen ezért nevezünk „mással hangzónak”. Ezért alapesetben, vagyis csak a gyököt nézvén, nem számít, hogy melyik magánhangzót ejtjük az adott mássalhangzó után. Például ez és csakis ez teszi lehetővé a magánhangzó illeszkedést. (Példa a magánhangzó illeszkedésre: hoz+tok = hoztok: mély hangrend, de visz+tek = visztek: magas hangrend.)

A valódi alapszó tehát ez esetben: T+bármelyik magánhangzó. Legáltalánosabban a Te, Té, Ta, Tá, To, Tú változatok használatosak. A továbbiakban nem szólok többet arról, hogy miért éppen az a magánhangzó áll a T után.

Czuczor Gergely^{^[4]} „távolító” jelentésűnek nevezi ezt a gyökszót. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az egy adott ponttól való távolodást, szétterjedést fejezi ki. Fordítva is igaz: ami távolodik, terjed, kiterjedése lesz, vagy van stb. azt mindig a TE, TÁ gyökkel kezdődő szóval nevezzük meg. Mint ahogyan a kismama is ezt mondja séta előtt gyermekének: – Megyünk tá, tá. Azaz távolra, el valamerre.

Figyeljük meg, hogy minden esetben valami kiterjedőt, szétterjedőt jelentenek ezek a szavak: TAnya (= szétterjedő terület), TÉr, TÁj, TErep, TElep, TArt (valahova), TÁvol, TOva, TÁvolít, TÁvozik, TÚl, TOl, TAlicska (TOl+icska, mert toljuk), TAszít, TÁgul, TÁgas stb. De szétterülőt jelent a TÁl, TÁlca, TÁj is. A ragnak mondott -tól, -től is e gyökkel azonos: távolítást jelent.

Számunkra most a TER, TÉR érdekes. Ennek jelentése tehát az, hogy egy adott pontból kiterjed, szétfele tart. Síkban vagy térben egyaránt. Így már megértjük, hogy mit jelent például a terem szó: kiterjedt, nagy helyet. A termetes: kiterjedt, nagy méretű. S már magyarázni sem kell a jelentést: terebélyes, terül, terület, terítő, terjed, terep, terel, téres, terpeszt stb. Még a térd szó is ide tartozik, ugyanis szétterülő, azaz lapos valami.

Itt most már észre kell vennünk az ősi szóalkotói elv legsajátabb következményét: semminek sincs követlen, minden mástól elkülönítő neve. Hiszen például a terítőnek és a terpesznek, a tálnak és a területnek, avagy a tanyának és a térdnek tárgy szerint semmi közük egymáshoz. E szavakkal csak azt mondjuk, mindegyiknél ugyanazt a közös jellemzőt fejezzük ki: szétterülő. Megnevezésük egységesen ezt és csakis ezt fejezi ki. Mint ahogyan a korsó, korzó, korong (kereng), keringő szó is csak a kör alakot nevezi meg, semmi többet. Semminek sincs közvetlen neve!

Tehát az egykori szóalkotók mindig csak a látvány szerinti legmélyebb lényege alapján neveztek meg valamit, semminek sem adtak egyedi nevet. Szemléltetésként egy másik példát is említek. Ugye, hogy tárgyiassá vált gondolkodásunk szerint teljesen mást jelentenek ezek a szavak: hártya, harisnya, harmat. Pedig e szavak ugyanazt a közös mély lényeget fejezik ki, ugyanazt jelentik! Ugyanis a szókezdő har, hár annyit jelent, hogy fed. Fed a hártya, fed a harisnya, fed a harmat. Elnevezésük a régieknek csakis azt az ítéletét fejezik ki, hogy fednek, beborítanak. Nem e tárgyak kaptak nevet, hanem csak azt fogalmazzák meg e szavak, ami legjellemzőbb rájuk, s erre nézvést pedig ugyanaz a lényegük: fednek, burkolnak. Avagy pl. az áll szó a vezérszava az állat, álldogál, állvány, állás, állam, állomás, állandó, állít, állapít, állapotos stb szavaknak egyaránt, miközben vonatkozásaik tárgyszerűen nem azonosíthatók. De ha kicsit elgondolkodunk e szavakon, belátjuk, mindegyik elvont lényege egy és ugyanaz.

Tehát a továbbiakban mindig csak a közös lényeg útját, jelentésének alakulását, erre-arra terelődését figyeljük meg, s teljes mértékben szakítsuk el magunkat a tárgyszerű gondolkodástól. Cserébe sok-sok évezreddel ezelőtt élt emberek gondolataiba, agyába láthatunk bele.

Lépjünk még közelebb.

Láttuk, hogy a TER kiterjedőt jelent. Eszerint:

TÉR = kiterjedő, TERMET = kiterjedő, TEREM = kiterjedő, TEREMT = kiterjedést hoz létre, TEREMTŐ = térem-tevő, azaz kiterjedést létrehozó. A TERMÉSZET sem egyéb, mint ami szétterül, kiterjed. Ilyen értelemben e szavakban nem csak a növekmény, hanem a keletkezés érteménye is benne rejlik. Pl. egyszer csak idetermett (ide került), itt termett (nem volt itt, de megjelent).

S itt jön az első fő kérdés: mi köze mindehhez a termés szónak?

Ha a már olvasottaknak megfelelően mindenféle tárgyszerűségre való vágyat törlünk az agyunkból, most már biztosan megértjük: pontosan ugyanazt a mély gondolatot fejezi ki a TERMÉS szó, mint a IV. bekezdésben, de a fent felsoroltak mindegyike is. Nevezetesen: ami a semmiből kiterjedés által jön létre, pl. a körtefán a körte: kiterjedés. Nem volt, de kiterjedt. A lassan felfúvódó luftballon látványát tessék felidézni, s mindjárt világos lesz minden! De maga a fa is kiterjedés, terebély, ha nő: terebélyesedik. Például ezért azonos szó a terem (létre jön = lesz kiterjedése), terem (kiterjedt belső tér) és a teremt (kiterjedést létrehoz) szó. Tehát ami kiterjed: termés. A gyümölcsöt hozó fa: termő. Aki kiterjedéseket hoz létre szántszándékkal, az termeszt, avagy termel. Ami, aki hajlamos kiterjedéseket, növekményeket létrehozni, az termékeny. Aki a kiterjedést előidézi: termékenyít.

Ez tehát az az alapgondolat, ősi megfigyelés, elvont látvány, amely mindegyik fent említett szó jelentését eggyé teszi. E szavak egyaránt csakis a kiterjedés alapgondolatát fejezik ki.

Hogy előkészítésként már ógörög példát is hozzunk:

Ógörög thérosz [Jέρος] = térosz (thér|osz): gyümölcs, termény, aratásra megérett termés. Az alapszó, a ter ugyanaz, mint a fentiekben, a jelentése is egyező.

VI.

És itt most már a célegyenesbe fordulunk:

Az ógörög théridzo(l) [Jέρίζω] egyaránt jelenti azt, hogy arat, de egyben azt is, hogy nyaral. Miért jelentheti egyszerre azt, hogy arat és nyaral?

Egy kétségtelen: a termés és a nyár szót egy és ugyanazon vezérszóval fejezték ki. Következésképpen e két fogalom mélyen összetartozik.

Láttuk az IV. pontban, hogy régi szavak esetében nem szabad tárgyszerűen gondolkodni, hanem különösképpen az ilyen egyezések mögül mindig azt az azonos, elvont lényeget, képet kell kibányásznunk, amiben a megnevezettek a lényegüket tekintve mégiscsak azonosak. Esetünkben azt a kérdést kell megoldanunk, hogy a nyaralás és az aratás alapgondolata miként lehet egy és ugyanaz? Mint például a harisnya, harmat és hártya esetében is megtaláltuk az egyazon gondolatot, amit a közös har = fed vezérszó ad meg. Ehhez hasonlatosan a nyár, aratás és a termény egyazon vezérszóval való megnevezésének oka a régiek szóalkotói elve szerint ebben a vezérszóban keresendő: ter. (Mélyebben a IV. pontban elemeztük már).

Sokszor tapasztaljuk, hogy a szó, vagy kifejezés megváltozik, de a gondolat marad. Emlékezzünk csak erre a kifejezésre: „gyümölcsérlelő meleg van”. Vagyis a termés és a meleg fogalma igen érthető módon összekapcsolódik. A bemutatott szavak egységes ter, ther „vezérszava” pedig elárulja, hogy a teljes gondolatkör magja csakis a termés, termény, elvontan mondva: a kiterjedés, a növekmény fogalma lehet. Ez az, amit a meleg, a nyár biztosít. Ebből következik, hogy a meleg csak másodlagos, áttételes értemény arról, hogy a bő termést biztosítja, azt érleli, ösztökéli méretük kiterjedését.

Tehát a ther, ter szó hő, meleg jelentése csak áttételes, s abból adódik, hogy a termés érésének ideje: a nyárnak, a hőségnek az ideje. Így fejezheti ki ez az alapszó egyszerre a termést, a nyaralást s egyúttal a meleget is. Ez a köze egymáshoz a termésnek és a melegnek, hőnek. Ezért termál a meleg víz. Az nem lehetséges, hogy a hőről tevődött volna át a jelentés a termésre, ezt a ter, ther vezérszó jelentése kizárja.

Vegyük észre, mert nagyon fontos, hogy itt már nem csak a TER, hanem tovább képzett alakját, a TERM szót figyeltük, mely az ógörögben ugyancsak ez: THERM. S ha most (szétválasztva a szórészeket) a term|ész|et, term|esz|t szóra gondolunk, s levesszük a végükről az -et, -t toldást, a termész, termesz szót kapjuk. Látható, hogy ez még mindig az ősi -osz, -ész végződést őrzi. Termész jelentése pedig nem egyéb, mint hogy aki, ami term|el. Ezt teszi a meleg is: növel, érlel.

ÖSSZEGZÉS:

A thermál, termál szó és jelentése végül is a termel (növeszt, érlel) szóval vethető össze, melynek a régi érlel jelentéséből áttételesen adódott a melegít jelentés. Eszerint ma a termelő szó értendő inkább a termál szó alatt.

Tanulságul hadd mutassam be a témánál maradva, hogy mennyire kicsi a világ. Arab nár = tűz, núr = meleg, vagyis ez a nyár szavunk. Továbbá mongol naran = Nap, vagyis Nap = naran = nyárany, tehát narancs = nyárancs, avagy nyáronc. De mivel naran egyben Nap is, a narancs valódi képi jelentése mélyén legvalószínűbben a naphoz hasonlatos színe és alakja áll. Mint a IV. részben említettem, legcélszerűbb ezúttal is a még közös ősnyelv máig érő hatására gondolni. Hiszen Nippon (romlott kiejtéssel Japán) szóban is Nipp = Nap.

Vagyis a forró teát tartalmazó term|osz a nyár gyümölcsérlelő melegéről kapta a nevét, mert a nyári meleg érleli a termést, s így a term|éshozó nyár melege őrződik benne. Mert a nyár melege therm|ó(l) [Jeρμω] = érlel, melegít s ezáltal term|el, ahogy azt az ógörög kori szó is megerősíti. De a mai magyarban a term|el (termővé tesz) jelentés már elszegényedett kissé, ami a párezer év elmúltával már term|ész(|et|es) jelenségnek vehető.

Végül meg kell jegyeznem, hogy a termál [Jeρμω] szó ige, mint a végződése is mutatja, tehát a „termál víz”, „termál fürdő” kifejezés hibás. Maga a meleg szó: thérmé [Jέρμη] (mintha azt mondanánk, hogy „termő”, de „érlelő”-ként kell értenünk). A thermá [Jeρμά] jelenti a „meleg fürdő”-t. Vagyis így kellene mondanunk azt, hogy „meleg víz”: „thérmé víz”. A szóhasználat mai kis hibáján természetesen nem lehet segíteni. Így szoktuk meg.

^{^[1]} Lásd részletesen: Varga Csaba: Az angol szókincs magyar szemmel, 23-46. oldal, Fríg Kiadó, 2007.

^{^[2]} Itt azért lehet elhagyni a mondat eleji tik = ti szót, s csak azt kérdezni, hogy – Hoztok?, mert a tik = ti a hoztok = HOZ+TIK szóban is szerepel. A személyes névmás, de bármelyik szórész ismétlése a hangsúlyozást szolgálja, pl. TI+TIK+ET =titeket. Én még hallottam az eredeti, sértetlen változatában is: tikteket.

^{^[3]} Kivéve az „igeirányító” szerepet betöltő előtéteket, mint pl. meg-, át-, be-, rá- stb.

^{^[4]} Czuczor Gergely-Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Magyar Tudományos Akadémia, 1862.